Egy történet vége

A rendhagyó bejegyzések második darabja, amiről már az elsőben is megemlékeztem:

Van-e vége egy történetnek?

Sokan tették fel már ezt a kérdést az emberiség története során. A legfőbb gondot az emberi gondolkodásunk jelenti, mely minden dologhoz tulajdonít egy kezdetet és egy véget. Nehezen tudunk elképzelni olyan eseményeket, dolgokat, melyeknek nem tudnánk a kezdetét (folyamatosan megy a vita, hogy mikor is keletkezett az univerzum), és még nehezebben azt, hogy valaminek egyszer teljesen vége szakad (halál utáni lét).

Példának okáért ott vannak az ókori civilizációk számtalan eredet mítoszai, melyekben a teljhatalmú isteneknek tanúsítják önnön létezésüket az emberek. Azonban az istenek születése előtti részt kevés helyen magyarázzák meg vagy éppenséggel pont a megmagyarázhatatlannal tudják le: kezdetben volt a káosz, a kiismerhetetlenség, amiből hiányzott a rend, amit később az istenek hoztak létre. Ez a görög példa, és ehhez még hozhatnánk példának a többi nép hiedelmeit, hitvilágát, hogy ők miben is hittek, hogy miért vannak az emberek a világon.

Azonban ebből is látszik, hogy az emberiségnek a történet az alapja: mindennapjainkat is történetekben meséljük el, színesítjük, kibővítjük, kiemeljük az izgalmasabb jeleneteket, vagy éppenséggel a teljesen unalmas napunkat is el tudjuk úgy mondani, hogy az érdekfeszítő legyen mások számára.

Viszont kanyarodjunk vissza a fő kérdésünkhöz: hol van egy történet eleje és hol van vége? Ha egy reggel felébredünk egy teljesen ismeretlen szobában, alkoholtól bűzölögve, akkor az az előző esti szórakozás végeredménye vagy még a történetünk közepén vagyunk, mivel az előző este emlékdarabkáit csak ezután kezdjük el összerakosgatni. Beszélhetünk-e külön csak erről a reggelről anélkül, hogy szót ne ejtenénk arról, hogy mit csináltunk előtte levő este? Ha viszont már megemlítjük a bulit, akkor annak a meghirdetéséről is meg kell emlékeznünk, és így tovább, visszafele: hogyan ismerkedtünk meg a buli házigazdájával, hogy kerültünk oda, ahol először találkoztunk stb-stb.

Ez a narratíva nagyon jól működik pl. a How I Met Your Mother című szituációs komédiában, ahol ki tudja hány évadig fogjuk még látni, hogy hogyan is találkoztak először a gyerekek szülei. Mint láthatjuk, a történet kezdetének sok mindent vehetünk, és mindig lesz olyan dolog, ami a történet kezdete előtt történt és később magyarázatra szorult. Mi sem élhetnénk szüleink nélkül, ahogy ők se a nagyszüleink nélkül, és még folytathatnánk ezt a sort egészen Ádámig és Éváig vagy az első értelmes emberekig, ki miben hisz.

A szüleink, az őseink örökségét hordozzuk minden mondatunkban, cselekedetünkben, és ezt kell majd tovább adni a mi utódainknak. Tekinthetjük a mi életünket egy mininarratívának, aminek a születésünk az eleje és a halálunk a vége, de ha jobban belegondolunk, ez csupán egy aprócska része az őseink több évszázadig, évezredig visszamenő történetében, ami megint csak egy kicsiny szelete a rokonság, a nemzet vagy nép, kinek melyik tetszik jobban, valamint az egész emberiség narratívájában.

Tehát van-e vége egy történetnek? Mi számít végnek egyáltalán? Ugyanarról beszélünk-e, ha valaki meghal, de a hátrahagyottai nap mint nap beszélnek róla, anekdotáznak a történeteiről vagy ha valaki él, de senki sem tud a létezéséről, a mindennapjairól? Melyik történetnek lesz vajon folytatása és melyik ér véget?

Homérosz Íliászában Akhilleusz megkapja a jóslatot, hogy ha részt vesz a trójai háborúban, meg fog halni, azonban neve örökre fenn marad, de ha nem vesz részt, akkor megtalálja a békéjét, családot alapít, azonban neve feledésbe múlik idővel. A hős, és itt a tiszta, ókori értelemben vett hősre kell gondolni, előbbit választja, és mai napig ismeri minden ember a történetét a nyugati civilizációban – ha nem is az eposzból, hát akkor a filmből mindenképp, még akkor is, ha Akhilleuszt ezután Brad Pitt-tel azonosítják be azok, akik csak az utóbbiból ismerik a történetet.

Tehát Akhilleusznak véget ért-e a története a halálával vagy éppen ott biztosította be magának, hogy örökké jelen maradjon? Ez alapján tehát csak annak folytatódik a története, akinek a neve fennmarad, és az előbbi példa alapján azé, akinek a létezéséről senki sem tud, a halálával együtt véget is ér. De mi van, ha az illető egy tudós, akinek találmányát a holttestével együtt fedezik fel, és valami világmegváltó újdonságot hoz az emberek életébe? Az ő története ugyanúgy bekerül a körforgásba, mint az eposzok hőseié, a régmúlt királyoké, stb.

Mindenkinek megvan hát a maga története, aminek ő a saját ura. Ő alakítja azt élete során kénye-kedve szerint, és ha jól csinálja azt, akkor nem fog mellékszereplőnek tűnni az utókor számára a saját élete történetében. Mert itt a nagy hiba manapság, amiért oly sokan szenvednek, ha nem is testileg, de lelkiekben mindenképp, hogy elnyomják őket a saját történetükben. Nem tudnak kibontakozni. Az ő hibájuk lenne? Meglehet.

Lehet, hogy nem Zuckerbergé a Facebook alapötlete, és hogy meglopta csoporttársait az egyetemen, mindez már nem számít: a két név összeforrt, és elkülöníthetetlen lett egymástól, és hiába jelennek meg ezentúl könyvek, filmek, titkos hangkazetták és egyéb dolgok, Zuckerberg története nem fog véget érni, míg azoké az embereké, akiknek az eszén túljárt, valószínű, hogy igen, hacsak nem találnak ők is ki valamilyen világmegváltó dolgot időközben. Zuckerberg megcsinálta a maga történetét, nem félt attól, hogy „véres lesz a keze”(A tökéletes trükk), hogy filmekből is idézzek, és „nem lépett ki a saját történetéből sem” (Rango).

Meglátásom szerint a legtöbb mai ember a két csapda valamelyikébe beleesik és legfőképpen ezért oly sokan boldogtalanok. Céljaikról letesznek, mondván más majd megteszi vagy már megtette helyettük, kevés a küzdeni akarás bennük, nem merik lefektetni egy végtelen történet alapjait. Pedig leírva nem is olyan nehéz ezt megalapozni: határozottság, elszántság és egy jó ötlet szükséges, a többi pedig már saját magát fogja alakítani.

Egészen mást jelentett az ókoriak számára Akhilleusz története, mint számunkra itt a 21. században. Valószínűleg a következő évezredben ismét mást fog jelenteni, de egy bizonyos, hogy a története fenn fog maradni, mert megtestesíti mindazt, amire az ember tudatosan vagy öntudatlanul mindig is vágyik: hogy története ne fejeződjön be pusztán a halállal, hogy élete ne a születéssel kezdődjék és az elmúlással érjen véget, hogy az élet nagy színjátékába – vagy történetébe, ha úgy jobban tetszik – beleírhasson egy sort (Walt Whitman), melyet az utókor időről időre elővehet majd, mint a leghíresebb versek egyes sorait.

Ezeken a dolgokon érdemes elgondolkozni néha. Ha egy regényben vagy filmben a cselekmény közepén megjelenik egy új szereplő, annak mindig tudatosítunk egy előtörténetet, amit ha az író nem is ír le vagy a rendező nem mutat be, de mi ennek ellenére elképzelünk valamit. Ha pedig egy könyv utolsó szavaihoz, betűihez érünk, akkor azzal elkönyveltük magunkban a szereplő, szereplők végét? Mindenki boldogan élt, míg meg nem halt? Vagy történetük bennünk, olvasókban vagy nézőkben él-e tovább? Rajtunk keresztül válnak halhatatlanná, mi leszünk az éltető erői, hiszen a mi mindennapi beszélgetéseinkben térhetnek vissza időről időre, hogy történetük egyre szilárdabb alapon álljanak, hogy végül ők is elérjék Akhilleusz, Héraklész és a többi ókori mítoszhős státuszát – az örökkévalóságot.

Emberek születnek és halnak meg nap, mint nap, ezt tudomásul kell vennünk és el kell fogadnunk, beleszólásunk nincs a testi fejlődésünk irányának végkimenetelébe. Azonban az, hogy a történetünk hogyan folytatódik, hogyan tudjuk továbbadni mindazt, ami a felmenőinkből bennünk összpontosul, abba már igenis van beleszólásunk. Mások történetét izgalmasan, érdekfeszítően nehéz megírni, a miénket még inkább, de ha sikerül ilyen történetet kovácsolnunk magunknak, akkor az gyümölcsöző lesz. És ha valaki majd a mi történetünkről mesél a gyerekeinek, és az utolsó szavak beivódását követően a kisfiú vagy kislány azért esdekel az apjánál/anyjánál, hogy az folytassa a mesét, mi lehet ennél nagyobb siker akármelyik történet szereplője számára? Az, hogy a szülő válasza az lesz, hogy „majd holnap este, Kicsim, folytatjuk!”

Tehát van-e vége egy történetnek? Lehet soknak van, de ha igazán jó az a történet, míg emberiség az emberiség, élni és virágozni fog. Hogy a saját történetünk milyen lesz? Azt mindenkinek saját magának kell elhatároznia és véghezvinnie.