Suckerpunch (2011)

Összecsaptak a hullámok a fejem fölött, így a tervezettnél jóval később kerülhetett sor az újabb bejegyzésre, de itt van. Mint említettem, szót fogok ejteni filmekről, sorozatokról, zenékről, stb, de az előző blogjaimmal ellentétben inkább az általuk kiváltott érzelmeket és gondolatokat igyekszem papírra, akarom mondani blogba vésni, és lehetőleg kerülöm majd az értékelés különböző formáit. Az első ilyen film, amiről most írnék egy kis szösszenetet, az a Sucker Punch - magyarul Álomháború - lesz.

A film megtekintése előtt elég sok kritikát olvastam róla, többségük negatív, sőt mondhatni teljesen lehúzó volt, de én azért bátorkodtam a moziban megtekinteni, mert én elsősorban egy látványorgiára számítottam, és nem filozófiai és élet igazságokat vártam el a Sucker Punchtól, amit a legtöbb kritikus számon kért Zack Snydertől. Most komolyan, a trailer megtekintését követően ki gondolta azt, hogy ezt bizony komolyan kell majd venni történet szempontjából, fizikai törvényeket illetően, stb?
Természetesen a kritikusokat is meg lehet érteni, hiszen Snyder azért elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta magát komolyan venni, csak túlságosan szájbarágósan sikerült azt a nézőknek beadagolni. Az utolsó képkockák lepergése után, és a főhősnő kijelentését követően kb. a fél moziterem felhördült, hogy: "Na ne már, ezt most miért kellett?"
Ettől függetlenül úgy vélem, hogy azt kaptam, amiért megvettem rá a jegyet. Innentől egy kicsit spoileresebb leszek, szóval aki még mindig nem látta, az ne olvasson tovább.

A hősnők és a vén kecske

Pár nappal azután tekintettem meg a Sucker Punchot, hogy ezt a blogot elindítottam volna, és mondom mily irónikus a sors, hogy az első film, amit látok az indulást követően, pont egy olyan, ami arra hegyeződik ki, hogy most ki is a főhőse egy történetnek - mint arról írtam hosszadalmasan az előző bejegyzéseimben. Azóta átgondolva a sztorit és a cselekményt, azért levonható, hogy tudatosan építette fel Snyder a dolgokat, és nem csak azért húzta meg Emily Browning inaktiválását, hogy legyen valamilyen csavar a filmben, hanem mert itt bizony gondosan végigvezetett és bemutatásra került jellemfejlődéseken esnek keresztül a szereplőink.
Akárhogy is fognak megemlékezni Zack Snyderről az utókorban, az biztos, hogy filmjeinek első 5-6 perce überel sok más főcímet - mondjuk manapság ezt nem nehéz elérni, de régebbi klasszikusok is megirigyelhetnék a montázsmunkáját - és ez alól a Sucker Punch sem kivétel. A hangulatos zenét hallgatva tanúi lehetünk annak, hogy Emily Browning karaktere hogy veszít el mindent, ami számára fontos, és teljesen magára marad. Aztán az intézetben egy új családra tesz szert, de nem is értem, miért gondoltam sokáig azt, hogy megússza és kiszabadul, hiszen már nem is volt kihez visszatérnie, ellenben a másik lánnyal, aki sokáig ellenszenves, tipikus "stupid, arrogant bitch" karakter. Fokozatosan döbbennek rá a lányok, mind az öten, hogy mennyit is jelentenek egymásnak, hogy ezért az új családért megéri harcolni, és áldozatot hozni.
Ez nem az én történetem, hanem a tiéd - valami hasonló hangzik el a szalmaszőke lány szájából - azonban tényleg azé-e a történet, aki túléli a megpróbáltatásokat, és csatlakozhat szeretteihez? Vagy nem pont az áldozathozatalok teszik épp egy sztori főhősévé a karaktereket? Gondoljunk csak a Ryan közlegény megmentésére...
Egy szó mint száz, véleményem szerint Emily Browning üdvözüléséért kell ünnepelni a film végén, és nem azért, mert a másiknak sikerült meglógnia - na jó annak is, de a lényeg szerintem érthető. Ez a történet valóban egy angyalról szól, ahogy az el is hangzik a főcímet követően a narrátor szájából, aki elvesztette teremtője kegyeit, de megadatik neki még egy lehetőség, hogy jóvá tegye a múlt bűneit, amiért nem tudott segíteni sem az anyján, sem a húgán. Miután az új családjának utolsó tagját sikerül megmentenie, üdvözülésben lesz része - hányszor láttunk már ilyet?! A hős szerettei megmenekülnek, és utána az már koránt sem foglalkozik azzal, hogy vele mi lesz, beletörődik a sorsába, mert valamit csak elért az életében.
Ezen gondolatok mellett még azon tanakodtam, hogy lehet Christopher Nolan egy teljesen új trendet indított el tavaly nyáron az Inceptionnel, hiszen itt is megkapjuk a különböző szinteket, és minél mélyebben vagyunk, annál elvetemültebb dolgokkal kell szembesülnie hőseinknek. Abban van valami, hogy a harcolós jeleneteket eléggé öncélúan rakta be a rendező a filmbe - de a francba is, egyszerűen k.rva hangulatosak és izgalmasak (az utolsótól eltekintve)! Túlzásokba esik, igaz, nagyon elrugaszkodik a valóságtól, ott a pont, de mégis szinte elélveznek a szemeid a gyönyörtől. Személyes kedvencem a sárkányos jelenet, amíg meg nem érkezik a Hobbit Smaugja, addig számomra ő lesz az etalon a filmes sárkányok terén. Élvezze ki azt a másfél évet...
Az Álomháború messze van a tökéletes filmtől, de akik pont ezt kérik számon tőle, azok saját magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt. A szájbarágós életigazságot viszont igazán kihagyhatta volna a rendező, szerintem aki rendelkezik elég intelligenciával és kultúrával - no igen, ez lehet az amerikaiak többségére nem érvényes - az mindenféle narráció nélkül is le tudta volna szűrni a lényeget. És mi is a lényeg?
Nem hiába reflektálok az előző bejegyzéseimre, mert kb. Snyder is ugyanazt mondta el egy 100 perces filmben mint én egy blogbejegyzésben: le kell tennünk valamit az asztalra. Legalább egyszer az életben rá kell csapni arra az asztalra, és valami olyat kell csinálni, amivel öregbíthetjük történetünket, amivel példát állíthatunk szeretteinknek vagy épp esélyt adhatunk nekik, hogy nekik is megadasson ez a lehetőség még az életben, mielőtt a történetük következmények nélkül véget érne. Utóbbi ékes példája ez a film, és mindenféle elszállt dolga ellenére igen is hordoz értéket magával.
Szóval a sok kritikus tanácsával szembeszállva, én amondó vagyok, aki tudja nézze meg a Suckerpunchot. Még ha a mondanivalója valóban túlságosan is direkt, és az embert ezért falkaparászásra késztetheti, ennek ellenére a látványorgián túllépve, a legtöbb emberben elindíthat egy gondolatmenetet, amit jó esetben valamikor kibontakoztathat majd. De azért kiemelném ismét, hogy a film főerőssége a látványos és elszállt akciójelenetek és nem a drámaiság, azonban utóbbi része ilyen gondolatokat váltott ki belőlem, amelyek mellett kiállok teljes vállszélességgel. Akikben más gondolatokat ébresztett, nyugodtan megoszthatja velem, várom az egyéb véleményeket, észrevételeket.