(Újabb) Változatások

Jelentem alásan, hogy a blog formátuma ismét változni fog cseppecskét. Bár július elején nagyon mohó voltam, sajnos nem sok mindent sikerült megvalósítanom az akkori terveimből, főként lustaságomnak köszönhetően. Így nem merem ígérni, hogy a folytatásos novellasorozataim a közeljövőben publikálásra kerülnek, de rajta leszek a dolgon mindenesetre.

Ami fontos, hogy a film és egyéb kultúrtermékek ismertetésénél kénytelen-kelletlen muszáj vagyok bevezetni az értékelést. Ugyebár a blog kezdeténél azt írtam, hogy inkább a filmek által kiváltott gondolatokra hegyezném ki a blogom bejegyzéseit, de időközben rájöttem, hogy idővel kisebb-nagyobb eltérésen kívül belefutnék két vagy több filmbe, mely ugyanazzal a témával, problémával foglalkozik, így a téma megközelítésén kívül másra nem tudnék kitérni, hiszen a gondolatokat már egy előbbi posztban leírtam. Ezért, hogy nekem is könnyebb legyen a tájékozódás a filmek közt, meg hogy tudjam, hogy később mit lesz érdemes újranéznem, az angolszász értékelést fogom bevezetni. Ez ugyebár azt jelenti, hogy a filmeket, sorozatokat, stb. egy F-től A+-ig terjedő skálán fogom értékelni. Hogy miért ezt használom, és nem az itthon szokásos 1-10-es skálát?

Ennek egész egyszerű okai vannak, mégpedig hogy jobban kitűnnek az árnyalatok. Az A+, A, A- filmek egyértelműen a torta krémjét fogják képviselni, míg egy 10-es és egy 7-es értékű filmnél sokkal nagyobb eltérések lehetnének nálam. Igyekszem következetes maradni, és az újabb és újabb filmeket a többi azonos értékű filmhez hasonlítani, hogy nektek meg magamnak is könnyebb legyen a navigáció az elemzett művek listájában. Pl. az utóbbi filmek közül az Attack the Block kapna egy A-, a Crazy Stupid Love egy B+ míg a Bunraku egy nagyon gyenge B- jelölést tőlem. Persze ezek az értékelések nem terjednek ki teljes esztétikai, gondolati értékekre, leginkább azt fogom értékelni, hogy milyen jól szórakoztam, mennyire volt élveztes a cselekmény, a megvalósítás, és hogy a mondanivalót mennyire sikerült átadnia az adott filmnek.

Nos hát egyelőre ennyi lenne, aztán idővel majd jönnek az újabb változtatások. Addig is uff!

Bunraku (2010)

Mit kapunk, ha összekeverjük az Afro Samurai című sorozatot a Sin City látványvilágával? Hát pontosan a Bunraku című filmet, amelytől nem kell megijedni a japán bábszínházra utaló címe hallatán, hiszen bár a japánok is megjelennek a filmben, sőt az egyik főhős is közülük kerül ki, ez egy tipikus nyugati társadalmat kritizáló mű. A kritikán túl rendkívül szórakoztató egy darab, hiszen akármennyire is elrugaszkodott a történet alapszituációja és a film látványvilága a valóságtól, azért a természet és az emberi teljesítmény törvényeire odafigyelt Guy Moshe a rendezői székben, és nem kapjuk meg nevetséges verekedések sorozatát, mint az a The Warrior's Wayben volt tapasztalható, hanem izgalmas és teljesen kiélezett harcoknak lehetünk szemtanúi. Hogy mit is jelent ez?! Azt, hogy felvetődik bennünk az a gondolat többször is, hogy valamelyik főhősünk nem éli túl a filmet.

Crazy Stupid Love - Őrült, Dilis Szerelem (2011)

Hol is kezdjem? Talán az év meglepetése számomra, mert hát férfi létemre mindig a következőképpen állok a romantikus vígjátékokhoz: szerethető karaktereket vonultatnak fel, ellőnek benne pár poént, de utána annyira rámennek a romantikus szálra, hogy legszívesebben a fejemet a falba verném, miközben a gyengébbik nem tagjai csorgatják nyálukat, hogy igen, ez lenne az igazi szerelem. Amiben a Crazy Stupid Love más, hogy ugyanúgy megvannak a szerethető karakterek, azonban a rendezőpárosnak sikerül megtalálnia a tökéletes egyensúlyt a humor és a komoly jelenetek között. Ha valamitől sírni fog az ember, az inkább a röhögéstől lesz, de ugyanakkor azt sem mondanám, hogy teljesen érdektelen a mondanivalója a filmnek.

Bad Teacher - Rossz tanár (2011)

Lehet csak velem van baj, és szimplán kinőttem az ehhez hasonló vígjátékokból, de az is lehet, hogy a film hibádzik, mert nem csak az én véleményem szerint sikerült ez nagyon gyengére Cameron Diaztól. Míg a Red State-né az volt a probléma, hogy akivel azonosult az ember, az rögtön elpatkolt, itt egy olyan antipatikus főhőst kapunk a Diaz alkotta tanárnő szerepében, akinek próbálja a rendező és Diaz is megmutatni a pozitív tulajdonságait, de sokkal nem lesz szimpatikusabb tőle. Úgy pedig nagyon nehéz egy filmet élvezni, ha a főhős(nő)nek nem tudunk szurkolni.

Pedig a casting nagyra tette a lécet: itt van ugyebár Diaz, aki bár sosem volt kedvenc, mégis van hírneve az iparban. Akkor még szerepet kapott Jason Segel, aki egy csöppet mintha elhízott volna, így egész vicces látványt nyújtott tesitanárként, de ne feledkezzünk meg a mostanában moziiparba átváltó Justin Timberlake-ről sem. Igazából a mellékszereplők jól hozzák a szerepüket, és kölcsönöznek egy kis humort azokba a jelenetekbe, amikor éppen jelen vannak, de sajnos a film nem róluk szól, hanem a rossz tanárról, akiről egy angolos kifejezéssel élve azt lehetne mondani: who gives a shit?! Teljesen érdektelen a karakter, és igazából Diaztól is távol áll ez a szerep, nem értem miért vállalta el - egy Megan Foxnak sokkal jobban állt volna, ő alapjában véve antipatikus, hülye picsa kinézettel, aki már a Jennifer's Bodyban megmutatta, hogy sokkal jobban illenek hozzá a negatív szerepek, hiszen alapjában véve negatívumot sugároz magából. Szóval egy könnyed vígjáték helyett kapunk másfél óra unalmat, ami alatt ha kétszer elmosolyodtam, sokat mondok. Lehet hogy Olivia Wilde-nak lesz igaza, aki a The Change-Up hazai premierje előtt nyilatkozott arról, hogy a vígjátékok egyre inkább a Rated R felé közelítenek, és ezt jónak tartja, mert az interneten az ilyen hétköznapi poénáradat már bárhol fellelhető. Lehet, hogy a Bad Teacher pár évvel ezelőtt működött volna, de miután manapság olyan agymenések kerülnek ki, mint az emlegetett Testcsere, Paul, Tropic Thunder és társai, az ilyen teljesen hétköznapi, szürke szereplőket és sztorit felvonultató alkotások nem mennek sokra.

The Change-Up - Testcsere (2011)

Legközelebb a wc-be hugyozunk, bakker!

Hogy könnyedebb vizekre is evezzünk, essék pár szó erről a kiváló vígjátékról, amit igaz, hogy szétszedtek a kritikusok, de ha valamit kétszer megnézek, és mindkétszer végigröhögöm magam a poénokon, arra a vígjátékra lehet azt mondani, hogy szar? Ugye, hogy nem.

Bár elismerem, hogy a sztori és a mondanivaló is pofon egyszerű. Van két régi jó barát, az egyik már házas, gyerekekkel, nívós munkával, míg a másik egy örök szingli, amolyan Barney Stinson típus, aki mindenbe belekezd, de sosem fejezi be őket. Egy éjszaka elmennek együtt berúgni, és miután egy szent szobor által díszített szökőkútba eresztik az aznap este elfogyasztott sört, és mindkettőjük a másik élete után epekedik, másnap arra ébrednek, hogy a másik testében találják magukat. Az "idegen" porhüvelyben szembesülnek saját hibáikkal, amin igyekeznek a film végére javítani.

Red State (2011)

Segített volna a filmhez való hozzáállásban, ha nem a végefőcímnél tudatosul bennem, hogy ez egy Kevin Smith film. Le lehet hurrogni, de a Jay és néma Bobon, illetve a Shop Stop 2-n kívül más alkotását nem láttam a jó öreg Devils drukkernek, de míg az említett két film másfél órányi agymenés volt, a Red State egy teljesen más hangulatú és beállítottságú műve a rendezőnek.

Book of Shadows - Blair Witch 2 - Ideglelés 2 (2000)

Az Ideglelés keltette csalódást megpróbáltam az Ideglelés 2-vel enyhíteni, de csak rosszabb lett. Ahelyett, hogy ez is végig kézikamerás "horror" lett volna, kaptunk egy kézikamerás-filmkamerás egyveleget, a kettő együtt pedig teljesen szétrombolta azt a majdnem hangulatot, amivel az első rendelkezett - más kérdés, hogy így sem volt elég hatásos számomra.

Ezt is igyekeztek úgy eladni, mint megtörtént események rekonstrukciója, de hát a végeredmény egy vicces középút lett. Az események dokumentálói mellett kapunk most egy "igazi" boszorkányt, meg egy emo-goth irányzat egyvelegét megtestesítő lányt, hogy most még többen tűnhessenek el minden ok és nyom nélkül. A több szereplő viszont nem feltétlenül jelent mindig jobb folytatást, főleg horroroknál, és ez esetben sincs másképp. Bár az Ideglelés csalódás volt, még így is sokkal eredetibb és helytállóbb volt, mint a folytatás, amit teletüzdeltek unalmas karakterekkel és klisés horroros elemekkel. A finálé csavarja is olyasmi, amit már számtalan horrorban ellőttek, így a film utolsó mentsöve sem vált be nálam, és így az Ideglelés 2 a felejthető alkotások listájába került. Ahogy nézem az imdb-t, jön idővel az Ideglelés 3 és annak ellenére, hogy egyik film sem kápráztatott el, kíváncsi leszek arra, hogy hogyan akarják folytatni a már 12-11 évvel ezelőtt történteket, mert potenciál leledzik benne. Elvégre egy boszorkány szelleme bármire képes.

The Blair Witch Project - Ideglelés (1999)

A Grave Encounters sikerén és hatásán felbuzdulva gondoltam megnézem végre az Ideglelést, elvégre ha már ez volt a kézikamerás horrorok prototípusa, biztos tudtak valami nagyot alkotni. Ehhez képest nagy csalódás lett a vége, ez pedig leginkább azért lehetett, mert számomra nem volt képes megteremteni azt a hangulatot, amit a Grave Encountersnek sikerült.

Persze az említett filmben az sem túl valósághű, hogy folyton ment a kamera, hogy dokumentálják a tapasztaltakat, főleg amikor már kimondottan parás volt a helyzet, de az a mindent látunk, amit a hőseink is látnak látásmód jól működött. A Blair Witch Project egyik gyengéje, hogy keveset látunk - bár tudom, hogy néha a kevesebb több, de ez most nagyon félresikerült. Természetesen jobban ütött volna a dolog, ha még 1999-ben nézem meg, amikor még teljesen úgy volt beállítva a film, mint megtörtént események dokumentációja, de ezen a(z ál)szenzáción és a kézikamerás megoldáson kívül nem nyújt semmi extrát, ami kiemelné a többi horror közül. Bár sok helyen olvastam, hogy ezt a filmet megnézve kétszer meggondolja az ember, hogy este az erdőben kószáljon, nem az Ideglelés fog elriasztani hazánk tölgyerdőitől.

Grave Encounters (2011)

Mondhatnám, hogy évek óta nem éreztem ilyet egy horror film alatt, de a Session 9-ra gondolva ez az állítás rögtön nem lenne igaz. Bár a Session 9-t egy napsütéses délután néztem meg, és úgy is eléggé hatásos volt, a Grave Encounterst horrorokhoz méltóan este, lámpákat leoltva tekintettem meg, és ha azt mondom, hogy maga alá kerített a hangulata, akkor nem túlzok egy cseppet sem. Pedig csak úgy töltöttem le, hogy egy horror frappáns névvel, adunk neki egy esélyt - nagy elvárásaim nem voltak a filmmel szemben.

Attack The Block (2011)

Az angoloknak sikerült elkészíteniük a tökéletes űrinváziós filmet?! Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Még valamikor május végén akadtam rá az Attack the Block előzetesére, ami azon nyomban beszippantott, és a nyárt tűkön űlve vártam végig, hogy mikor tekinthetem meg végre ezt a nem mindennapi filmet, mely szakít az eddigi űrlényinváziós hagyományokkal.

Hogy mire is gondolok? Az Attack the Block erőssége több kisebb részletben rejlik, melyek egyedivé teszik és megkülönböztetik a Függetlenség napja, Battle LA, stb. filmektől.
  

Cowboys and Zombies - The Dead and the Damned (2010)

Az előző bejegyzésemben megemlékeztem arról, hogy milyen nehéz egy jól működő zsánermashupot készíteni. Bár a The Warrior's Way nem tökéletes, azért egy szórakoztató darab, ami a Cowboys and Zombiesra nem mondható el. A filmről annyit kell tudni, hogy eredeti címe a The Dead and the Damned volt, csak meglovagolva a Cowboys vs. Aliens körüli hype-ot gyorsan megváltoztatták a titulust a hangzatos Cowboys and Zombiesra. Rene Perez írta és rendezte, és hát azt kell, hogy mondjam, Perez, ez nagyon gyenge próbálkozás volt.

Az ominózus záró jelenet

Több sebből is vérzik ez a film: vontatott történetvezetés, szürke karakterek, folyamatos ugrálás a hitelesség és a hiteltelenség között, de a leginkább az zavart, hogy nem is igazi zombikkal van dolgunk, szóval teljesen félrevezető a cím. A film kifejezetten unalmas: a rendező megpróbál mélységet és hátteret biztosítani karaktereinek, de a párbeszédek üresek, a színészek meg hát... nem egy hollywoodi blockbuster, ebből kifolyólag nem is lehet számon kérni a castingot. Az viszont már zavaró, hogy a film 40%-ban odafigyelnek arra, hogy a revolverekből kifogy a töltény, a maradék 60%-ban meg rohadtul nem: ennek a tetőpontja lesz a záró képsorozat. Nem zavartatja magát a rendező azzal, hogy az előző jelenetben úgy patkol el az egyik hős, hogy kifogy az összes tölténye, a film záróképén azt kapjuk, ahogy a hirtelen a semmiből főszereplővé váló lány nekiered a zombi-démonoknak ugyanazzal a fegyverrel. Kösz szépen.

De hogy pozitívumot is írjak, bár az elején nagyon fura volt a country és a rock zene találkozása, adott egy kis ritmust a filmnek, amit a történetvezetés és a szereplők nem tudtak biztosítani. Emellett a zombidémonok sminkje is jól sikerült. Mást viszont nem tudnék kiemelni a filmből. Mindenki jó valamire, ahogy szokták mondani, maximum elrettentő példának, és ez az alkotás az utóbbi kategóriába tartozik. Attól még hogy vadnyugati környezetben játszódik egy film, nem lesz tőle western, hiszen minden zsánernek megvannak a maga alapkövetelményei. A rendező megpróbált egy kicsit kicsenni a westernből, még kisebbet a zombihorrorból, és végeredményül egy nagyon gyenge kotyvaszt kapunk. Aki a későbbiekben szintén műfajokat kevertető film készítésére adná a fejét, annak bátran ajánlom, hiszen tökéletes példa ez arra, hogy hogyan ne mixeljük a zsánereket.