Lovasi interjú

Lovasi András: „Idén váltunk nagykorúvá”

Lovasi András a Kiscsillag frontembere, és a Fishing on Orfű nyári fesztivál egyik szervezője a kezdeti nehézségeken túl és az anyagi támogatások szűkében is folyton a fesztivál megújításán és tökéletesítésén fáradozik. Ha minden jól alakul, akkor jövőre már négynapos lehet a júniusi esemény, és bővítenék a fellépők és a nappali programok számát is. A főcélnak azonban továbbra is az arculat megtartását tartja, azaz, hogy a kilátogatók – a zenészek és a közönség tagjai egyaránt – csak „a fesztiválként” emlegessék őket.

(Újabb) Változatások

Jelentem alásan, hogy a blog formátuma ismét változni fog cseppecskét. Bár július elején nagyon mohó voltam, sajnos nem sok mindent sikerült megvalósítanom az akkori terveimből, főként lustaságomnak köszönhetően. Így nem merem ígérni, hogy a folytatásos novellasorozataim a közeljövőben publikálásra kerülnek, de rajta leszek a dolgon mindenesetre.

Ami fontos, hogy a film és egyéb kultúrtermékek ismertetésénél kénytelen-kelletlen muszáj vagyok bevezetni az értékelést. Ugyebár a blog kezdeténél azt írtam, hogy inkább a filmek által kiváltott gondolatokra hegyezném ki a blogom bejegyzéseit, de időközben rájöttem, hogy idővel kisebb-nagyobb eltérésen kívül belefutnék két vagy több filmbe, mely ugyanazzal a témával, problémával foglalkozik, így a téma megközelítésén kívül másra nem tudnék kitérni, hiszen a gondolatokat már egy előbbi posztban leírtam. Ezért, hogy nekem is könnyebb legyen a tájékozódás a filmek közt, meg hogy tudjam, hogy később mit lesz érdemes újranéznem, az angolszász értékelést fogom bevezetni. Ez ugyebár azt jelenti, hogy a filmeket, sorozatokat, stb. egy F-től A+-ig terjedő skálán fogom értékelni. Hogy miért ezt használom, és nem az itthon szokásos 1-10-es skálát?

Ennek egész egyszerű okai vannak, mégpedig hogy jobban kitűnnek az árnyalatok. Az A+, A, A- filmek egyértelműen a torta krémjét fogják képviselni, míg egy 10-es és egy 7-es értékű filmnél sokkal nagyobb eltérések lehetnének nálam. Igyekszem következetes maradni, és az újabb és újabb filmeket a többi azonos értékű filmhez hasonlítani, hogy nektek meg magamnak is könnyebb legyen a navigáció az elemzett művek listájában. Pl. az utóbbi filmek közül az Attack the Block kapna egy A-, a Crazy Stupid Love egy B+ míg a Bunraku egy nagyon gyenge B- jelölést tőlem. Persze ezek az értékelések nem terjednek ki teljes esztétikai, gondolati értékekre, leginkább azt fogom értékelni, hogy milyen jól szórakoztam, mennyire volt élveztes a cselekmény, a megvalósítás, és hogy a mondanivalót mennyire sikerült átadnia az adott filmnek.

Nos hát egyelőre ennyi lenne, aztán idővel majd jönnek az újabb változtatások. Addig is uff!

Bunraku (2010)

Mit kapunk, ha összekeverjük az Afro Samurai című sorozatot a Sin City látványvilágával? Hát pontosan a Bunraku című filmet, amelytől nem kell megijedni a japán bábszínházra utaló címe hallatán, hiszen bár a japánok is megjelennek a filmben, sőt az egyik főhős is közülük kerül ki, ez egy tipikus nyugati társadalmat kritizáló mű. A kritikán túl rendkívül szórakoztató egy darab, hiszen akármennyire is elrugaszkodott a történet alapszituációja és a film látványvilága a valóságtól, azért a természet és az emberi teljesítmény törvényeire odafigyelt Guy Moshe a rendezői székben, és nem kapjuk meg nevetséges verekedések sorozatát, mint az a The Warrior's Wayben volt tapasztalható, hanem izgalmas és teljesen kiélezett harcoknak lehetünk szemtanúi. Hogy mit is jelent ez?! Azt, hogy felvetődik bennünk az a gondolat többször is, hogy valamelyik főhősünk nem éli túl a filmet.

Crazy Stupid Love - Őrült, Dilis Szerelem (2011)

Hol is kezdjem? Talán az év meglepetése számomra, mert hát férfi létemre mindig a következőképpen állok a romantikus vígjátékokhoz: szerethető karaktereket vonultatnak fel, ellőnek benne pár poént, de utána annyira rámennek a romantikus szálra, hogy legszívesebben a fejemet a falba verném, miközben a gyengébbik nem tagjai csorgatják nyálukat, hogy igen, ez lenne az igazi szerelem. Amiben a Crazy Stupid Love más, hogy ugyanúgy megvannak a szerethető karakterek, azonban a rendezőpárosnak sikerül megtalálnia a tökéletes egyensúlyt a humor és a komoly jelenetek között. Ha valamitől sírni fog az ember, az inkább a röhögéstől lesz, de ugyanakkor azt sem mondanám, hogy teljesen érdektelen a mondanivalója a filmnek.

Bad Teacher - Rossz tanár (2011)

Lehet csak velem van baj, és szimplán kinőttem az ehhez hasonló vígjátékokból, de az is lehet, hogy a film hibádzik, mert nem csak az én véleményem szerint sikerült ez nagyon gyengére Cameron Diaztól. Míg a Red State-né az volt a probléma, hogy akivel azonosult az ember, az rögtön elpatkolt, itt egy olyan antipatikus főhőst kapunk a Diaz alkotta tanárnő szerepében, akinek próbálja a rendező és Diaz is megmutatni a pozitív tulajdonságait, de sokkal nem lesz szimpatikusabb tőle. Úgy pedig nagyon nehéz egy filmet élvezni, ha a főhős(nő)nek nem tudunk szurkolni.

Pedig a casting nagyra tette a lécet: itt van ugyebár Diaz, aki bár sosem volt kedvenc, mégis van hírneve az iparban. Akkor még szerepet kapott Jason Segel, aki egy csöppet mintha elhízott volna, így egész vicces látványt nyújtott tesitanárként, de ne feledkezzünk meg a mostanában moziiparba átváltó Justin Timberlake-ről sem. Igazából a mellékszereplők jól hozzák a szerepüket, és kölcsönöznek egy kis humort azokba a jelenetekbe, amikor éppen jelen vannak, de sajnos a film nem róluk szól, hanem a rossz tanárról, akiről egy angolos kifejezéssel élve azt lehetne mondani: who gives a shit?! Teljesen érdektelen a karakter, és igazából Diaztól is távol áll ez a szerep, nem értem miért vállalta el - egy Megan Foxnak sokkal jobban állt volna, ő alapjában véve antipatikus, hülye picsa kinézettel, aki már a Jennifer's Bodyban megmutatta, hogy sokkal jobban illenek hozzá a negatív szerepek, hiszen alapjában véve negatívumot sugároz magából. Szóval egy könnyed vígjáték helyett kapunk másfél óra unalmat, ami alatt ha kétszer elmosolyodtam, sokat mondok. Lehet hogy Olivia Wilde-nak lesz igaza, aki a The Change-Up hazai premierje előtt nyilatkozott arról, hogy a vígjátékok egyre inkább a Rated R felé közelítenek, és ezt jónak tartja, mert az interneten az ilyen hétköznapi poénáradat már bárhol fellelhető. Lehet, hogy a Bad Teacher pár évvel ezelőtt működött volna, de miután manapság olyan agymenések kerülnek ki, mint az emlegetett Testcsere, Paul, Tropic Thunder és társai, az ilyen teljesen hétköznapi, szürke szereplőket és sztorit felvonultató alkotások nem mennek sokra.

The Change-Up - Testcsere (2011)

Legközelebb a wc-be hugyozunk, bakker!

Hogy könnyedebb vizekre is evezzünk, essék pár szó erről a kiváló vígjátékról, amit igaz, hogy szétszedtek a kritikusok, de ha valamit kétszer megnézek, és mindkétszer végigröhögöm magam a poénokon, arra a vígjátékra lehet azt mondani, hogy szar? Ugye, hogy nem.

Bár elismerem, hogy a sztori és a mondanivaló is pofon egyszerű. Van két régi jó barát, az egyik már házas, gyerekekkel, nívós munkával, míg a másik egy örök szingli, amolyan Barney Stinson típus, aki mindenbe belekezd, de sosem fejezi be őket. Egy éjszaka elmennek együtt berúgni, és miután egy szent szobor által díszített szökőkútba eresztik az aznap este elfogyasztott sört, és mindkettőjük a másik élete után epekedik, másnap arra ébrednek, hogy a másik testében találják magukat. Az "idegen" porhüvelyben szembesülnek saját hibáikkal, amin igyekeznek a film végére javítani.

Red State (2011)

Segített volna a filmhez való hozzáállásban, ha nem a végefőcímnél tudatosul bennem, hogy ez egy Kevin Smith film. Le lehet hurrogni, de a Jay és néma Bobon, illetve a Shop Stop 2-n kívül más alkotását nem láttam a jó öreg Devils drukkernek, de míg az említett két film másfél órányi agymenés volt, a Red State egy teljesen más hangulatú és beállítottságú műve a rendezőnek.

Book of Shadows - Blair Witch 2 - Ideglelés 2 (2000)

Az Ideglelés keltette csalódást megpróbáltam az Ideglelés 2-vel enyhíteni, de csak rosszabb lett. Ahelyett, hogy ez is végig kézikamerás "horror" lett volna, kaptunk egy kézikamerás-filmkamerás egyveleget, a kettő együtt pedig teljesen szétrombolta azt a majdnem hangulatot, amivel az első rendelkezett - más kérdés, hogy így sem volt elég hatásos számomra.

Ezt is igyekeztek úgy eladni, mint megtörtént események rekonstrukciója, de hát a végeredmény egy vicces középút lett. Az események dokumentálói mellett kapunk most egy "igazi" boszorkányt, meg egy emo-goth irányzat egyvelegét megtestesítő lányt, hogy most még többen tűnhessenek el minden ok és nyom nélkül. A több szereplő viszont nem feltétlenül jelent mindig jobb folytatást, főleg horroroknál, és ez esetben sincs másképp. Bár az Ideglelés csalódás volt, még így is sokkal eredetibb és helytállóbb volt, mint a folytatás, amit teletüzdeltek unalmas karakterekkel és klisés horroros elemekkel. A finálé csavarja is olyasmi, amit már számtalan horrorban ellőttek, így a film utolsó mentsöve sem vált be nálam, és így az Ideglelés 2 a felejthető alkotások listájába került. Ahogy nézem az imdb-t, jön idővel az Ideglelés 3 és annak ellenére, hogy egyik film sem kápráztatott el, kíváncsi leszek arra, hogy hogyan akarják folytatni a már 12-11 évvel ezelőtt történteket, mert potenciál leledzik benne. Elvégre egy boszorkány szelleme bármire képes.

The Blair Witch Project - Ideglelés (1999)

A Grave Encounters sikerén és hatásán felbuzdulva gondoltam megnézem végre az Ideglelést, elvégre ha már ez volt a kézikamerás horrorok prototípusa, biztos tudtak valami nagyot alkotni. Ehhez képest nagy csalódás lett a vége, ez pedig leginkább azért lehetett, mert számomra nem volt képes megteremteni azt a hangulatot, amit a Grave Encountersnek sikerült.

Persze az említett filmben az sem túl valósághű, hogy folyton ment a kamera, hogy dokumentálják a tapasztaltakat, főleg amikor már kimondottan parás volt a helyzet, de az a mindent látunk, amit a hőseink is látnak látásmód jól működött. A Blair Witch Project egyik gyengéje, hogy keveset látunk - bár tudom, hogy néha a kevesebb több, de ez most nagyon félresikerült. Természetesen jobban ütött volna a dolog, ha még 1999-ben nézem meg, amikor még teljesen úgy volt beállítva a film, mint megtörtént események dokumentációja, de ezen a(z ál)szenzáción és a kézikamerás megoldáson kívül nem nyújt semmi extrát, ami kiemelné a többi horror közül. Bár sok helyen olvastam, hogy ezt a filmet megnézve kétszer meggondolja az ember, hogy este az erdőben kószáljon, nem az Ideglelés fog elriasztani hazánk tölgyerdőitől.

Grave Encounters (2011)

Mondhatnám, hogy évek óta nem éreztem ilyet egy horror film alatt, de a Session 9-ra gondolva ez az állítás rögtön nem lenne igaz. Bár a Session 9-t egy napsütéses délután néztem meg, és úgy is eléggé hatásos volt, a Grave Encounterst horrorokhoz méltóan este, lámpákat leoltva tekintettem meg, és ha azt mondom, hogy maga alá kerített a hangulata, akkor nem túlzok egy cseppet sem. Pedig csak úgy töltöttem le, hogy egy horror frappáns névvel, adunk neki egy esélyt - nagy elvárásaim nem voltak a filmmel szemben.

Attack The Block (2011)

Az angoloknak sikerült elkészíteniük a tökéletes űrinváziós filmet?! Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Még valamikor május végén akadtam rá az Attack the Block előzetesére, ami azon nyomban beszippantott, és a nyárt tűkön űlve vártam végig, hogy mikor tekinthetem meg végre ezt a nem mindennapi filmet, mely szakít az eddigi űrlényinváziós hagyományokkal.

Hogy mire is gondolok? Az Attack the Block erőssége több kisebb részletben rejlik, melyek egyedivé teszik és megkülönböztetik a Függetlenség napja, Battle LA, stb. filmektől.
  

Cowboys and Zombies - The Dead and the Damned (2010)

Az előző bejegyzésemben megemlékeztem arról, hogy milyen nehéz egy jól működő zsánermashupot készíteni. Bár a The Warrior's Way nem tökéletes, azért egy szórakoztató darab, ami a Cowboys and Zombiesra nem mondható el. A filmről annyit kell tudni, hogy eredeti címe a The Dead and the Damned volt, csak meglovagolva a Cowboys vs. Aliens körüli hype-ot gyorsan megváltoztatták a titulust a hangzatos Cowboys and Zombiesra. Rene Perez írta és rendezte, és hát azt kell, hogy mondjam, Perez, ez nagyon gyenge próbálkozás volt.

Az ominózus záró jelenet

Több sebből is vérzik ez a film: vontatott történetvezetés, szürke karakterek, folyamatos ugrálás a hitelesség és a hiteltelenség között, de a leginkább az zavart, hogy nem is igazi zombikkal van dolgunk, szóval teljesen félrevezető a cím. A film kifejezetten unalmas: a rendező megpróbál mélységet és hátteret biztosítani karaktereinek, de a párbeszédek üresek, a színészek meg hát... nem egy hollywoodi blockbuster, ebből kifolyólag nem is lehet számon kérni a castingot. Az viszont már zavaró, hogy a film 40%-ban odafigyelnek arra, hogy a revolverekből kifogy a töltény, a maradék 60%-ban meg rohadtul nem: ennek a tetőpontja lesz a záró képsorozat. Nem zavartatja magát a rendező azzal, hogy az előző jelenetben úgy patkol el az egyik hős, hogy kifogy az összes tölténye, a film záróképén azt kapjuk, ahogy a hirtelen a semmiből főszereplővé váló lány nekiered a zombi-démonoknak ugyanazzal a fegyverrel. Kösz szépen.

De hogy pozitívumot is írjak, bár az elején nagyon fura volt a country és a rock zene találkozása, adott egy kis ritmust a filmnek, amit a történetvezetés és a szereplők nem tudtak biztosítani. Emellett a zombidémonok sminkje is jól sikerült. Mást viszont nem tudnék kiemelni a filmből. Mindenki jó valamire, ahogy szokták mondani, maximum elrettentő példának, és ez az alkotás az utóbbi kategóriába tartozik. Attól még hogy vadnyugati környezetben játszódik egy film, nem lesz tőle western, hiszen minden zsánernek megvannak a maga alapkövetelményei. A rendező megpróbált egy kicsit kicsenni a westernből, még kisebbet a zombihorrorból, és végeredményül egy nagyon gyenge kotyvaszt kapunk. Aki a későbbiekben szintén műfajokat kevertető film készítésére adná a fejét, annak bátran ajánlom, hiszen tökéletes példa ez arra, hogy hogyan ne mixeljük a zsánereket.

The Warrior's Way (2010)

Elértünk abba a korszakba, amikor már szinte minden zsánerről lehúztak annyi bőrt, amennyit lehetett - mivel a valódi megújuláshoz és eredetiséghez igazi tehetség kéne, amivel Hollywood egyre kisebb mértékben rendelkezik, ezért a legegyszerűbb módszert választják, a műfaj mashupot. Ennek eredménye a The Warrior's Way. Bár elég negatívan hangozhat az első mondatom, Sngmoo Lee filmje üde színfolt az ilyen műfajmixek palettáján - imdb-n nem véletlenül rendelkezik hasonló pontszámmal, mint a most mozikba kerülő, és jóval túlhype-oltabb Cowboys vs. Aliens. Utóbbi "bukása" jól mutatja, hogy bár manapság a műfajmix az egyik legkézenfekvőbb módja annak, hogy a nézőket visszacsalogassák a mozikba, nem mindegy, hogy hogyan ötvözik a különböző műfajokat...

The Tenant (2010)

Ebbe nagyon csúnyán belefutottam, bevallom. IMDB-n az ugyanezen a néven futó, de 1976-os film pontjait néztem, aminek következtében kíváncsian vártam, hogy mit tud egy horror 8.0-s IMDB score-ral. Aztán a film közepén már rájöttem, hogy átverés áldozata lettem, de azért végigszenvedtem a filmet a sok logikai buktatója ellenére.

Hogy kicsit kapcsolódjon az előző horrorhoz, a Session 9-hoz, kezdjük azzal, hogy csodák csodájára ez is egy elhagyatott elmegyógyintézetben játszódik. Még egy ok arra, hogy messzire kerüljük el ezeket a helyeket, főleg éjszaka, mert még ha genetikai vagy elmebeteg szörnyek nem is várnak ránk odabenn, a csövesek álmunkban tuti a szánkba hugyoznak.

Session 9 (2001)

Kissé vicces, hiszen abban a tudatban léptem be a 21. század második évtizedébe, hogy az elsőben egy valamirevaló horror sem született. Mondjuk a Descent bejött, de ezen kívül a többi hírmondó eme zsánerből átcsapott inkább vígjátékba, és én személy szerint többet röhögtem egyes horrorfilmen, mint rendes vígjátékokon. Aztán az elmúlt hetekben találtam rá a Session 9-ra, melyet érdekesnek találtam, és cserébe kaptam egy olyan filmet, mely a The Thing óta először tudott teljesen a hatása alá keríteni.

The Killer Inside Me (2010)

Ezt a filmet napokig kellett emésztenem, mert annyira a szemünk elé tárja, hogy mennyire egyszerű lelépni a helyes ösvényről, és rálépni a gyilkosság útjára, hogy az már-már megrémisztett és elgondolkodtatott engem is. Amilyen rezzenéstelen arccal gyilkolja végig Javier Bardem a No Country for Old Ment, itt ugyanolyan hatást ér el Casey Affleck teljesen kiszámíthatatlan karaktere.

Casey Affleck egy helyi sheriffet alakít, aki gyermekkori sérelmei miatt akar bosszút állni a helyi város nagymenőjének a fián. A gyilkosságról azonban teljesen el akarja magáról terelni a gyanút, ezért úgy állítja be, mintha egy kurva ölte volna meg a gazdag papa gyerekét. A bökkenő csupán annyi, hogy hősünk időközben szerelmes lesz a szajhába, akivel meghitt délutánokat és estéket tölt együtt - a néző azt hinné, hogy ezért gyilkolási szándékát az utolsó pillanatban megmásítja, de ehelyett egy brutális összeverésnek leszünk tanúi.

Ironclad (2011)

Ezt dugom fel neked!

Nagyjából ugyanazt írhatnám erre a filmre, mint azt tettem a 13 Assassinsnél, hiszen az alapfelállás hasonló. Egy őrült feudális uralkodó hatalma ellen szegül néhány harcos, hogy nagy túlerővel szemben is megállják a helyüket, és harcoljanak a hitükért. Míg a japán filmnél a harc a béke fenntartásáért, a becsületért folyik, addig itt a vallás kerül előtérbe - de James Purefoy utolsó mondata egybecseng Takashi Miike filmjével, miszerint egy élet akkor értékes, ha másokért harcolunk.

De hogy ne összehasonlító bejegyzés legyen ebből, térjünk a lényegre. A helyszín a középkori Anglia, ahol a bárók kiharcolták, hogy a király írja alá a Magna Charta Libertatumot - ez azonban János királynak nagyon nem tetszik, és ezért egy kis idővel később visszatér egy dán hadsereggel, hogy visszaszerezze a trónt és az abszolút hatalmat Anglia felett. A dánokat elég vicces módon magyarok alakítják, akik ebből adódóan magyarul is beszélnek, ami még nem is lenne gáz, de hogy magyar zászlókat is lengessenek, holott végig kiemeli a király, hogy ő dánokkal szövetkezett, az kis logikai bukfencet érzékeltet. A "szabad Anglia" utolsó reménye, hogy Rochesternél fenntartsák János király seregét, míg meg nem érkeznek a franciák. Sok vállalkozó nincs, kevesebb mint egy tucat fegyveres vág neki a lehetetlennek, és Rochester városának várőreivel karöltve igyekeznek megálljt parancsolni az őrült királynak.

The Other Guys - Pancser Police (2010)

Bár nem sok jelentőséget szoktam tanúsítani a magyar címeknek, de ehhez csak gratulálni tudok. Ugyanakkor a pancsert rá lehetne erőltetni erre a filmre, hiszen ami a Tropic Thunderben nagyon jól működött, az itt pont nem. És hogy miért? Megpróbál túl komoly lenni, előtérbe helyezni, hogy milyen nehéz is az emberi élet, főleg ha a főáramlat ellen úszunk - de hogy lehet komolyan venni egy olyan film mondanivalóját, aminek első negyed órájában két (főbb) szereplő minden ok nélkül leugrik egy tízemeletes épület tetejéről?!

Jennifer's Body - Ördög bújt beléd (2009)

Anno még tetszett is a Jennifer's Bodynak a trailere, és már jó pár hónapja itt porosodott a winchesteremen, a napokban meg sikerült is megnéznem. A végeredmény? Kb. ugyanazt tudnám elmondani róla, mint a Drive Angryről, amiről még nem készítettem bejegyzést, de ami késik nem múlik. Tehát konkrétan: Megan Fox domboríthatott volna most, ha már kapott egy főszerepet, de sikerült teljesen visszájára fordítani az egészet, és lejáratni magát. Érezhetett valamit a stúdió vagy a rendező is, hiszen annak ellenére, hogy a főszereplő csaj testéről van szó a címben, a cselekményben már Amanda Seyfried karakterét tolták előtérbe.

Tropic Thunder - Trópusi Vihar (2008)

Ben Stiller alkotása úgy működne, mint a jó bor: idővel egyre jobb lenne? Nem tudom, hogy csak nálam figyelhető meg ez a folyamat, de már első alkalommal is nagyon bejött ez a háborús film paródia, de most, hogy a napokban újra megnéztem, még inkább letaglózott, és talán többet is nevettem, mint első alkalommal. Erre kb. gyerekkorom kedvenc Jim Carrey filmjei voltak képesek a mai napig. Persze ilyen all-star casttel elvárható, hogy ne szarral gurigázzanak, és valami förmedvénnyel szúrják ki a néző szemét.

The Air I Breathe - Lélegzet (2007)

Aki szerette 2004 oscar-díjas filmjét, a Crasht, annak ez a film is nagyon be fog jönni, hiszen nagyjából hasonló koncepción alapszik. Négy idegen élete, hogy kapcsolódik össze teljes véletlenek folytán. Persze, hogy ne tűnjön teljes másolásnak, azért adtak bele némi pluszt, és egy ősi kínai mondásból kiindulva a film az élet négy nagy fordulópontjára összpontosít: boldogságra, örömre, szomorúságra és szerelemre.

Négy főhősünket így nagyon frappáns módon Boldogságnak, Örömnek, Szomorúságnak és Szerelemnek hívják. Amúgy főszereplőknek igazán nívós színészeket sikerült megszerezni, meg mellékszínészek terén sem panaszkodhatunk: Forest Whitaker, Kevin Bacon, Sarah Michelle Gellar, Andy Garcia, Brendan Fraser, hogy csak a nagyobb neveket említsem. Ebből is látszik, hogy a színészi alakításokra nem igazán lehet panasz.

The Dark Knight - A sötét lovag (2008)

Ez kissé rendhagyó poszt lesz (ez is...). A hetekben jelent meg egy érdekes bejegyzés egy általam olvasott blogon, mely szintén Christopher Nolan 2008-as remekével foglalkozott. A poszt kiemelte, hogy a film erőssége nem is a történetben meg a színészi játékban rejlik, hanem abban, hogy képregényadaptáció létének ellenére nagyon szorosan köthető a való világhoz, és rengeteg féle interpretációt enged meg a közönségnek.

10 dolgot sorolnak fel, melyek szerint lehet értelmezni az alkotást. A link itt található: 10 ways of looking at the dark knight.

Akiknek nem menne olyan pengén az angol, néhány szóban összeszedem, miről is értekeznek:

1.Az öntörvényű igazságszolgáltatás nem igazságszolgáltatás.
2. Néha szükség van arra, hogy elhiggyünk egy hazugságot.
3. Egy hős, akit nem a nép választott meg magának, minden jó cselekedete ellenére funkcionálhat gonoszként.
4. Hogyan tudunk szembeszállni egy igazságosság nélküli rendszerrel? A rendszer lebontása érdekében káoszt teremthetünk. Bűnözővé válhatunk. Vagy minden döntésünket egy pénzfeldobással tesszük "igazságossá" és megkérdőjelezhetetlenné.
5.A felügyelet a legsötétebb hatalom - gondol itt az írás arra, amikor Batman a város összes mobilja felett átveszi az uralmat.
6. A bűnözés és az anarchia nem feltétlenül szövetségesek.
7. A jó cselekedetek is rossz dolgokhoz vezethetnek.
8. Az ideológiánkat könnyebb korruptálni, mint a kapzsiságunkat.
9. A 19. század nemzetállamai után a 21. században már a globális városok válnak fő fontosságúvá.
10. Minden hősnek két arca  van.

Nos ha minden pontot kiegészítenénk pár mondattal, ez a bejegyzés több oldalas lenne, amit senki se olvasna végig valószínűleg. Mindenesetre minden pont jól van megfogalmazva, és rengeteg gondolatot ébreszt az emberben, és pontosan emiatt lehet élvezni Christopher Nolan minden egyes alkotását, hiszen amellett hogy rendkívül szórakoztatóak és nem nézi teljesen hülyének a nézőt (ami miatt viszont egy csomó amerikai utálja; a Mementót ugye kronológiai sorrendben kellett levetíteni az amerikaiaknak anno, mert nem voltak képesek követni a cselekményt) tucatnyi értelmezéssel szolgál nekünk a filmjeihez, melyek szorosan köthetők mindennapi életünkhöz. Legyen szó egy teljesen realisztikus világról (Memento), vagy bűvészekről, álomrablókról vagy maszkos igazságtevőkről, úgy rugaszkodik el a valós élet törvényeitől, hogy mégis teljesen normálisnak, természetesnek tűnik, ami miatt közvetlenül tudunk vonatkoztatni magunkra, saját életünkre, a mai világra.

Kissé átcsaptam Nolan éljenzésébe, de végül is az, hogy Batmant sikerült a sírból feltámasztani a 2000-es évek közepén, nem Christian Bale-nek volt köszönhető, hanem ennek a zseniális rendezőnek. Most azonban nem tehetünk mást, mint tűkön ülve várni a trilógia befejező részét, mely jövőre érkezik a mozikba. Epic lesz vagy epic lesz?

Köztörppé tétetik

Itt a július, én meg túl vagyok végre valahára az államvizsgán, igaz még a napokban a mesterszakos felvételinek muszáj nekirugaszkodnom, de azután lesz időm rendszeresen frissíteni a blogot, kicsit változtatni az eddigi formátumon. Sajnos az elsőszámú célkitűzést eddig nem nagyon sikerült megvalósítani, de most hogy van időm, már neki fogok látni saját történeteimet közzétenni ezen a blogon, folytatásos stílusban - és akkor végre a blog címe is értelmet nyer majd a szemetekben.

Mert ez a blog nem sorozatok meg filmek kivesézése miatt született meg, hanem többek között amiatt, hogy azokon keresztül fogalmazzam meg gondolataimat a világról. Ez egyes filmek esetében sikerült, más alkotásoknál meg már nagyon átszaladtam a ló túloldalára, és bármennyire igyekeztem, mégiscsak egy elemező stílusú írás született. Ami nem feltétlenül baj. A jövőben továbbra is számíthattok tőlem film- és sorozat "kritikákra" az eddig megszokott stílusban. Ezeket ki fogom egészíteni saját történeteimmel, ezen felül pedig egy rendszeres rovatot fogok indítani, amiben olyan kérdésekre igyekszek választ keresni, hogy egy történetben mitől működik jól egy protagonista vagy egy antagonista szereplő, legyen szó filmről vagy könyvről, milyen túlélési tanácsokat kapunk különböző helyzeteket illetően, és ezek mennyire helytállóak, és hasonlók. Ebben szívesen venném, ha olvasóim aktívan részt vennének, és együtt próbálnánk ezen talányokat megoldani.

Szóval sokkal színesebbé válik a blog. Ha az időm engedi, idővel majd könyvkritikák (főleg fantasy és sci-fi műfaján belül) és képregénykritikák is megjelenhetnek, de egyelőre valósítsam meg ezeket, aztán jöhet a következő bővítés. Mint látható ebből, ez a blog, ha jól alakul, valóban egy crossover lesz, alkotásokat elemzek, saját sztorikat publikálok, és mindemellett elmélkedek az élet nagy dolgain. Remélhetőleg, nem vágom túl nagy fába a fejszém.

Centurion (2010) & The Eagle (2011)

Nem csinálok ebből szokást, hogy két filmről egy poszt keretein belül gondolkodjak, de mivel ennyire összekapcsolható a kettő, most mégis bátran megteszem ezt. Ez a két film összevegyítve egy remek alkotás lett volna, de külön-külön meg pont az hiányzik belőlük, ami a másikban megvan. Így egy baromi jó film helyett kaptunk két átlagosat.

Moon - Hold (2009)

Tegnap ígéretemhez hűen gyorsan pótoltam Duncan Jones filmjét a Moont, és egyáltalán nem bántam meg, nem hiába dicsérte mindenki agyba-főbe. Még úgy is teljesen magával ragadt a sztori és a háttér, hogy körülbelül ugyanarra a koncepcióra épül, mint az idei filmje, a Source Code, de mégis tud egyéni ízt adni az alkotásainak, ami a legnagyobb tehetségek jellemzője Hollywoodban. No meg úgy tűnik, hogy a kezei alatt a főszereplő színészek is megtáltosodnak.

Choke - Fulladás (2008)

Clark Gregg filmje már évek óta itt porosodott a DVD-im között, de gondoltam egyet, és végre bepótoltam a hiányosságomat. Még élénken éltek bennem a trailer képei, mely alapján egy agyament szexorientált vígjátékot vártam - a szexorientáltat meg is kapjuk, de valójában jóval több ez szimpla vígjátéknál.

Már az első percektől kezdve az az érzésem támadt, hogy ez mennyire hasonlít a Harcosok klubjára - a belső monológok, a terápiára járás. Aztán tudtam csak meg, hogy ez is, a Fight Clubhoz hasonlóan, adaptáció, és történetesen ugyanattól a szerzőtől van mindkét könyv, Chuck Palahniuktól. Igazából nehéz lenne összefoglalni, hogy miről is szól: szól a szexfüggőkről, az anya iránt érzett szeretetről, a sorsról, a modern világ kapcsolatfelfogásáról, szóval elég komplex filmnek mondható.

Source Code - Forráskód (2011)

Jake Gyllenhaal és a komolyabb szerepek? Bájos baba arca miatt még mindig nem tartom összeegyeztethetőnek a kettőt (mondjuk Leonardo di Caprio is sokáig hasonló problémával küszködött, amit az utóbbi években sikerült leküzdenie), azonban ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy Duncan Jones Source Code-ja egy nagyon jól sikerült sci-fi lett, és minden előzetes várakozásomat felülmúlta.

13 Assassins (2010)

Nemzetközi filmnapot tartottam, és a Trollhunter mellett a 13 Assassinsre tettem le a voksomat. Ahogy a norvég film, úgy ez a japán alkotás sem okozott csalódást, sőt azt hiszem ezt még évről évre elő fogom szedni a vitrinből, mert meg van benne minden, amiért a japán filmeket szeretjük: változatos jellemű szamurájok, gonosz hadurak, kardvívás és a Japánra jellemző gyönyörű tájképek.

Trollhunter (2010)

Mi van a skandinávokkal, lehet feltenni a kérdést?! A 2008-as kellemes meglepetést okozó Let The Right One In után itt van egy újabb gyöngyszem a horror zsáner területén belül, ezúttal a norvégoktól a Trollhunter képében. A kézikamerás felvételek a horror filmekben élik virágkorukat, de ez a film tökéletes példája annak, hogy az ijesztgetésen túl azért lehet más funkciót is kiaknázni a kézikamerával. Főleg, hogyha a kamera (néha mondjuk hihetetlen módon, gondolok itt az üldözésekre) csak igen kevés alkalommal rázkódik, és így a film 95%-át tökéletesen látjuk.

Thor (2011)

Úgy emlékeztem, hogy a Thorról már írtam annak idején, de a blog bejegyzéseken végigfutva a szememet nem találtam semmi bizonyítékot erre, úgyhogy ha már az X-Mennél úgyis megemlítettem, akkor pótlom a hiányosságaimat, bár már koránt sem annyira frissek az élményeim.

Watchmen - Az őrzők (2009)

Ezt a postot igazából az X-Men után kellett volna rögtön megírnom, akkor lehetne igazán párhuzamba állítani a két rendezőt, Zack Snydert és Matthew Vaughnt, hogy miért is jobb az egyik a másiknál. A hetekben néztem újra a Watchment, másodjára jobban tetszett, mint először moziban, valószínűleg azért, mert már lecsendesedtek bennem azok az élmények, melyeket a képregény elolvasása nyújtott.

Your Highness - Király (2011)

Miért van az, hogy a legjobban várt filmeket a magyar mozik mindig 1-2 hónapos késéssel hozzák be hazánkba?! Így van ez a Your Highnesszel és a Zöld Lámpással idén, utóbbinak még a bemutató időpontját sem lehet tudni, így elképzelhető, hogy csak nyár után kerül vetítésre a hazai mozikban. A Your Highness meg már április óta terítéken van a kinti mozikban, és csak júliusban érkezik meg hozzánk - jó hír viszont a magyar mozik számára, hogy a film van annyira élvezhető, hogy módomban áll megnézni egy hazai moziteremben is.

Orcs! (2011)

Ez a film a tökéletes bizonyítéka annak, hogy a Dale & Tucker vs Evil értéke milyen nagy a paródia műfajában. Az Orcs! is egy paródia szeretne lenni, de sajnos nincs olyan mély táptalaja, mint az előbb említett filmnek, hiszen amíg az számtalan horror filmből meríthetett, addig az Orcs! háttere kimerül a Gyűrűk urára való utalásokban, ami a film felére már roppant unalmassá válik.

Priest - A pap (2011)

A Priest újabb ékes példája annak, amikor egy nagy potenciállal rendelkező alapkoncepciót sikerült elbarmolni. Sajna nem sikerült sem a posztapokaliptikus, egyház által irányított világot és az egyedi vámpírfelfogást sem meglovagolni, és egy teljesen átlagos filmet kap a néző.

Howl - Üvöltés (2010)

A Hobo with a Shotgunról való írásomat követően gondoltam szolgálok egy olyan beszámolóval is, mely már sokkal pozitívabb képet ad a világról - illetve egy idealizált képet nyújt, melyet vagy elraktároz a néző vagy nem. Én előbbibe tartozom, és szerintem sokakat szintén megérinthet a Howl, mely egy életrajzi film, Allen Ginsberg nagy felháborodást kiváltó verseskötetét, annak tárgyalását és persze magát a költőt ismerhetjük meg közelebbről.

Hobo With A Shotgun (2011)

Ha azt mondtam az Antikrisztust illetően, hogy Lars Von Triernek igen csak pesszimista a véleménye a világról, akkor ez Jason Eisener 2011-es alkotására fokozottan igaz. A trailert látva egy Machete szintű 80 perces agymenésre számítottam, és az exploitation hagyományokhoz hűen meg is kapjuk a véresebbnél véresebb jeleneteket, de a tálalás miatt mégsem tudunk felüdülten nevetni rajta, mint azt tettük Danny Trejo kalandjai során.

X-Men: First Class/Az elsők (2011)

Ha őszinte akarok lenni, akkor a nyár eleji Thor-Green Lantern-X-Men hármasból az utóbbi érdekelt legkevésbé, ennek ellenére nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz a befutó, bár a Green Lanternt illetően még mindig bizakodó vagyok. Hogy mitől lett olyan jó az X-Men? Először is a castingot nagyon eltalálták, másodszor pedig a rendező kiléte, Matthew Vaughn. Aki nem ismerné a nevét, az üljön le, egyes, aki ismeri és szereti az olvasson tovább.

Tucker and Dale vs Evil (2010)

Léteznek még csodák, és ez az alkotás a legfőbb bizonyítéka rá, hiszen sikerült egy nagyon kellemes 80 percet elővarázsolnia nekem, aminek egyetlen percét sem bántam meg. Évtizedekre visszanyúló zsánereket fordít ki magukból Eli Craig filmje, és a végeredmény egy rendkívül szórakoztató, de egyben vérorgiával teli film.

The Big Bang (2011)

Elsősorban a neves színészgárda miatt döntöttem úgy, hogy adok a The Big Bangnek egy esélyt, és rászolgált a bizalmamra a film. Bár nem egy Oscar-díjas alkotás, csavarokkal teli, érdekes témákat feszegető film, Banderas fanoknak meg kimondottan kötelező, hiszen ismét hozza a tőle elvárhatót.

Pirates of the Caribbean - On Stranger Tides (2011)

Bevallom és vállalom, hogy engem még érdekelnek Jack Sparrow kalandjai, úgyhogy rögtön a premier másnapján jegyet is váltottam rá, és moziban megtekintettem. Mivel nagyon nagy várakozásaim nem voltak, köszönhetően az előző két résznek, ezért amondó vagyok, hogy nem csalódtam, de az első rész színvonalát nem tudták ezúttal sem megütni. Ezzel gondolom senkinek sem mondok újat.

Antichrist - Antikrisztus (2010)

Ez a film tavaly ősz óta itt foglalta a helyet a gépemen, és Lars von Trier legújabb botrányának apropójából gondoltam végre megtekintem és hát legdurvább elképzeléseim közt sem gondoltam volna, hogy egy ilyen alkotást kapok a dán rendezőtől. Hogy őszinte legyek, az sem gyakran esik meg velem, hogy egy film után kell olvassak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól értelmeztem-e az elmúlt másfél óra eseményeit. Persze mindenki úgy értelmezi a műalkotásokat, ahogy akarja, de a film főgondolata annyira radikális, hogy az ember tényleg meglepődik azon, hogy egy ilyen neves rendező ilyen témát prezentál nekünk, nézőknek. Spoileresen folytatom...

The Rite - Rítus (2011)

Kicsit komolyabb vizekre eveznék ismét, hogy néhány szót szóljak Mikael Håfström idei filmjéről, a Rítusról.

Bevallom, rám sosem voltak nagy hatással az ördögűzős filmek. Lehet a Horrorra akadva a bűnös, bár az első Ördögűzőt még annak megtekintése előtt láttam, és már akkor sem kerültem a hatása alá, de tudom, ízlések és pofonok. Azonban a Rítus végre egy olyan személy szempontjából mutatja be ezeket a dolgokat, mely szemponttal, világnézettel én is tökéletesen tudtam azonosulni: egy olyan pap áll a történet középpontjában, aki nem hisz az ördögben, azonban még Istenben sem!

Rare Exports - A Christmas Tale (2010)

Az előző poszt komolysága után itt egy kis felüdülés, a Rare Exports című finn film, mely hozta azt, amit vártam tőle, sőt még annál is többet!

Buried - Élve eltemetve (2010)

Múlt héten került sor ennek a filmnek a megtekintésére, és az igazat megvallva még mindig a hatása alatt vagyok. Aki hisz még a valós élet igazságosságában és abban hogy minden happy enddel végződik, az ne olvasson tovább. (Meg persze az se, aki még nem látta a filmet.)

Trailer zenékről...

Aki kicsit is ismer, az tudja rólam, hogy elég nagy filmzenebuzi vagyok - és vállalom is méghozzá! Nálam a zenehallgatás igazán ciklikusan működik, pár hónapig csak punk-rock meg egyéb mainstream zeneműfajból érkező darabokból táplálkozom, aztán pár hónapra áttérek a filmzene világába és hagyom, hogy Hans Zimmer, John Williams és a többi kedvencem feltöltsék a lelkemet élettel. Túl szofisztikált lennék? Lehet, hogy annak tűnik, de számomra a filmzene úgy hat, mint az ókori költőkre a múzsák: mélyről jövő gondolatokat ébresztenek bennem, és bebizonyítják ezek a zeneszerzők, hogy létezik még szép és gyönyörű a mai világban.

I Am Number Four - Negyedik (2011)

Amikor kijött D.J. Caruso új sci-fijének a filmje, akkor még amondó voltam, hogy ezt mindenképpen moziban szeretném megtekinteni, és igazából csak azért nem került erre sor, mert nem volt kivel elmennem. Most már azért örülök, hogy itthon tekintettem meg, hiszen egy-két jelenettől eltekintve sem látványban, sem történetben nem nyújt maradandót.

Deadwood - A teljes sorozat (2004-2006)

 Lassacskán rendeződnek a dolgaim, és végre jut időm a blogom napi frissítésére. Ezúttal egy sorozatról szeretnék megemlékezni, ami pár éve ment az HBO-n, és az egyik kedvenc sorozatommá nőtte ki magát. Mint ahogy a blogom indítását, ennek a sorozatnak a megtalálását is a Rango című film ihlette, mivel kíváncsi voltam, milyen western sorozatok vannak a palettán - a Deadwood pedig nem csak a western műfaján belül állja meg a helyét, hanem realisztikus ábrázolásmódjának köszönhetően időt álló darab (lesz még sokáig).

Suckerpunch (2011)

Összecsaptak a hullámok a fejem fölött, így a tervezettnél jóval később kerülhetett sor az újabb bejegyzésre, de itt van. Mint említettem, szót fogok ejteni filmekről, sorozatokról, zenékről, stb, de az előző blogjaimmal ellentétben inkább az általuk kiváltott érzelmeket és gondolatokat igyekszem papírra, akarom mondani blogba vésni, és lehetőleg kerülöm majd az értékelés különböző formáit. Az első ilyen film, amiről most írnék egy kis szösszenetet, az a Sucker Punch - magyarul Álomháború - lesz.

Egy történet vége

A rendhagyó bejegyzések második darabja, amiről már az elsőben is megemlékeztem:

Van-e vége egy történetnek?

A kezdet

Első két bejegyzésem kissé rendhagyó lesz, már-már filozofikusnak fog hatni, de azért megnyugtatok mindenkit, hogy a folytatás nem lesz ezekhez hasonló, sőt.