Centurion (2010) & The Eagle (2011)

Nem csinálok ebből szokást, hogy két filmről egy poszt keretein belül gondolkodjak, de mivel ennyire összekapcsolható a kettő, most mégis bátran megteszem ezt. Ez a két film összevegyítve egy remek alkotás lett volna, de külön-külön meg pont az hiányzik belőlük, ami a másikban megvan. Így egy baromi jó film helyett kaptunk két átlagosat.

Moon - Hold (2009)

Tegnap ígéretemhez hűen gyorsan pótoltam Duncan Jones filmjét a Moont, és egyáltalán nem bántam meg, nem hiába dicsérte mindenki agyba-főbe. Még úgy is teljesen magával ragadt a sztori és a háttér, hogy körülbelül ugyanarra a koncepcióra épül, mint az idei filmje, a Source Code, de mégis tud egyéni ízt adni az alkotásainak, ami a legnagyobb tehetségek jellemzője Hollywoodban. No meg úgy tűnik, hogy a kezei alatt a főszereplő színészek is megtáltosodnak.

Choke - Fulladás (2008)

Clark Gregg filmje már évek óta itt porosodott a DVD-im között, de gondoltam egyet, és végre bepótoltam a hiányosságomat. Még élénken éltek bennem a trailer képei, mely alapján egy agyament szexorientált vígjátékot vártam - a szexorientáltat meg is kapjuk, de valójában jóval több ez szimpla vígjátéknál.

Már az első percektől kezdve az az érzésem támadt, hogy ez mennyire hasonlít a Harcosok klubjára - a belső monológok, a terápiára járás. Aztán tudtam csak meg, hogy ez is, a Fight Clubhoz hasonlóan, adaptáció, és történetesen ugyanattól a szerzőtől van mindkét könyv, Chuck Palahniuktól. Igazából nehéz lenne összefoglalni, hogy miről is szól: szól a szexfüggőkről, az anya iránt érzett szeretetről, a sorsról, a modern világ kapcsolatfelfogásáról, szóval elég komplex filmnek mondható.

Source Code - Forráskód (2011)

Jake Gyllenhaal és a komolyabb szerepek? Bájos baba arca miatt még mindig nem tartom összeegyeztethetőnek a kettőt (mondjuk Leonardo di Caprio is sokáig hasonló problémával küszködött, amit az utóbbi években sikerült leküzdenie), azonban ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy Duncan Jones Source Code-ja egy nagyon jól sikerült sci-fi lett, és minden előzetes várakozásomat felülmúlta.

13 Assassins (2010)

Nemzetközi filmnapot tartottam, és a Trollhunter mellett a 13 Assassinsre tettem le a voksomat. Ahogy a norvég film, úgy ez a japán alkotás sem okozott csalódást, sőt azt hiszem ezt még évről évre elő fogom szedni a vitrinből, mert meg van benne minden, amiért a japán filmeket szeretjük: változatos jellemű szamurájok, gonosz hadurak, kardvívás és a Japánra jellemző gyönyörű tájképek.

Trollhunter (2010)

Mi van a skandinávokkal, lehet feltenni a kérdést?! A 2008-as kellemes meglepetést okozó Let The Right One In után itt van egy újabb gyöngyszem a horror zsáner területén belül, ezúttal a norvégoktól a Trollhunter képében. A kézikamerás felvételek a horror filmekben élik virágkorukat, de ez a film tökéletes példája annak, hogy az ijesztgetésen túl azért lehet más funkciót is kiaknázni a kézikamerával. Főleg, hogyha a kamera (néha mondjuk hihetetlen módon, gondolok itt az üldözésekre) csak igen kevés alkalommal rázkódik, és így a film 95%-át tökéletesen látjuk.

Thor (2011)

Úgy emlékeztem, hogy a Thorról már írtam annak idején, de a blog bejegyzéseken végigfutva a szememet nem találtam semmi bizonyítékot erre, úgyhogy ha már az X-Mennél úgyis megemlítettem, akkor pótlom a hiányosságaimat, bár már koránt sem annyira frissek az élményeim.

Watchmen - Az őrzők (2009)

Ezt a postot igazából az X-Men után kellett volna rögtön megírnom, akkor lehetne igazán párhuzamba állítani a két rendezőt, Zack Snydert és Matthew Vaughnt, hogy miért is jobb az egyik a másiknál. A hetekben néztem újra a Watchment, másodjára jobban tetszett, mint először moziban, valószínűleg azért, mert már lecsendesedtek bennem azok az élmények, melyeket a képregény elolvasása nyújtott.

Your Highness - Király (2011)

Miért van az, hogy a legjobban várt filmeket a magyar mozik mindig 1-2 hónapos késéssel hozzák be hazánkba?! Így van ez a Your Highnesszel és a Zöld Lámpással idén, utóbbinak még a bemutató időpontját sem lehet tudni, így elképzelhető, hogy csak nyár után kerül vetítésre a hazai mozikban. A Your Highness meg már április óta terítéken van a kinti mozikban, és csak júliusban érkezik meg hozzánk - jó hír viszont a magyar mozik számára, hogy a film van annyira élvezhető, hogy módomban áll megnézni egy hazai moziteremben is.

Orcs! (2011)

Ez a film a tökéletes bizonyítéka annak, hogy a Dale & Tucker vs Evil értéke milyen nagy a paródia műfajában. Az Orcs! is egy paródia szeretne lenni, de sajnos nincs olyan mély táptalaja, mint az előbb említett filmnek, hiszen amíg az számtalan horror filmből meríthetett, addig az Orcs! háttere kimerül a Gyűrűk urára való utalásokban, ami a film felére már roppant unalmassá válik.

Priest - A pap (2011)

A Priest újabb ékes példája annak, amikor egy nagy potenciállal rendelkező alapkoncepciót sikerült elbarmolni. Sajna nem sikerült sem a posztapokaliptikus, egyház által irányított világot és az egyedi vámpírfelfogást sem meglovagolni, és egy teljesen átlagos filmet kap a néző.

Howl - Üvöltés (2010)

A Hobo with a Shotgunról való írásomat követően gondoltam szolgálok egy olyan beszámolóval is, mely már sokkal pozitívabb képet ad a világról - illetve egy idealizált képet nyújt, melyet vagy elraktároz a néző vagy nem. Én előbbibe tartozom, és szerintem sokakat szintén megérinthet a Howl, mely egy életrajzi film, Allen Ginsberg nagy felháborodást kiváltó verseskötetét, annak tárgyalását és persze magát a költőt ismerhetjük meg közelebbről.

Hobo With A Shotgun (2011)

Ha azt mondtam az Antikrisztust illetően, hogy Lars Von Triernek igen csak pesszimista a véleménye a világról, akkor ez Jason Eisener 2011-es alkotására fokozottan igaz. A trailert látva egy Machete szintű 80 perces agymenésre számítottam, és az exploitation hagyományokhoz hűen meg is kapjuk a véresebbnél véresebb jeleneteket, de a tálalás miatt mégsem tudunk felüdülten nevetni rajta, mint azt tettük Danny Trejo kalandjai során.

X-Men: First Class/Az elsők (2011)

Ha őszinte akarok lenni, akkor a nyár eleji Thor-Green Lantern-X-Men hármasból az utóbbi érdekelt legkevésbé, ennek ellenére nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz a befutó, bár a Green Lanternt illetően még mindig bizakodó vagyok. Hogy mitől lett olyan jó az X-Men? Először is a castingot nagyon eltalálták, másodszor pedig a rendező kiléte, Matthew Vaughn. Aki nem ismerné a nevét, az üljön le, egyes, aki ismeri és szereti az olvasson tovább.