The Three Musketeers - A három testőr (2011)

A legbadassebb Athos-Porthos-Aramis felállás

A cím ne tévesszen meg senkit - a film kölcsönzi Dumas hőseinek nevét, meg a korszakot, de valójában nem szabad ennél mélyebb kapcsolatokat keresni a két mű között, hiszen akkor az a film élvezetének rovására megy. Lehet le leszek hurrogva, de én baromira jól szórakoztam ezen az alkotáson, hiszen tisztában voltam már az első jelenet után, hogy hogyan kell hozzáállni ehhez a filmhez: mint egy paródiához.

Vagy mondjam úgy, hogy Paul W.S. Anderson műve nem veszi komolyan magát? Ez az állítás is megállná a helyét, sőt inkább ez állna közelebb az igazsághoz. Mindenesetre amikor Athos a film első 2 percében felbukkan latex szerű öltözékben, gázálarcban a velencei csatornából, akkor egy nézőnek sem támadhat az a gondolata, hogy ez a film a korhűségéről és a valóság talapzatán maradásáról fog majd elhíresülni. Nem, ez inkább egy eszement kosztümös akció-paródia, és ebből a műfajból ki is magaslik, azt kell mondjam.

The Innkeepers (2011)

Még az imdb reklámozta a The Innkeepers trailerét, és az alapján egy izgalmasnak tűnő szellem horrorra számítottam, de amikor elindítottam a filmet, és megláttam, hogy 100 perces a játékidő, éreztem, hogy itt bajok lesznek. Sajnos igazam is lett. Azóta már csak azt nem értem, hogy hogy kerülhetett ez a film akármelyik 2011-es top horror lista élére...

Egy horrornak manapság nem igazán róható fel, hogy átlagos lenne, elvégre ezt a zsánert még inkább kiszipolyozták, mint az összes többit az elmúlt évtizedek folyamán. Ettől függetlenül egy horror legnagyobb ellensége az, ha unalmas, és a The Innkeepers ebben aztán nagyon jó volt - ennél unalmasabb filmet régen láttam. Bármelyik filmnél nagyon rossz a felépítés, ha a film 2/3-a építkezik, és csak az utolsó 1/3-ban történnek dolgok, de ezek szerint vannak még olyan elvetemült rendezők, akik másképp gondolkodnak.

The Thing - A dolog (2011)

Nagyon akartam szeretni ezt a filmet, elvégre John Carpenter '80-as évekbeli klasszikusát mai napig a legjobb horrorok között tartom számon, és első megtekintése óta vártam a folytatást. Nos kaptunk valami, ami inkább előzmény lett, mintsem folytatás, és ami sajnos nem is nyerte el a tetszésemet.

Pedig a lehető legjobb felütéssel kezdődik a 2011-es The Thing - rögtön felcsendül Ennio Morricone zenéje, megalapozva a hangulatot, de ezt gyorsan elhessegeti a rendező, Matthijs van Heijningen Jr. Látszik a direktor úron, hogy ő is nagy fanboy volt Carpenter remake-jének, de ugyanakkor az is tetten érhető rajta, hogy megpróbált valami egyedit készíteni, a kettő együtt pedig nagyon nem működik.

The Grey - Fehér Pokol (2012)

Liam Neeson sziporkázik azokban a filmekben, ahol nem kell osztozkodnia a főszerepen másokkal. A Taken után íme egy újabb alkotás, amiben már nem csak az akciósztár képességeit csillogtatja meg, hanem visszamegy a Schindler listája idejébe, és egy igen mély nyomot hagyó filmmel ajándékozza meg Joe Carnahan rendezővel együtt a nagyérdeműt.

Mi nekünk, nézőknek pedig nagyon jó dolgunk van, bár tegyük hozzá, hogy egy kicsit átverős a trailer a valódi filmhez képest. De ezen talán semmi meglepő sincs, hiszen valahogy be kell csalogatni a közönséget a vetítőtermekbe, és egy karakterdráma Neesonnel, mint egyedüli ismert szereplővel kevésbé lett volna csábító, mint egy vadonban-lezuhanunk-és-farkasokkal-megvívunk-a-túlélésért típusú film. Pedig valójában inkább előbbiről van szó, és a farkasokkal való harc csak a körítés a túlélők lelki folyamatai köré.

Sherlock Holmes: A Game of Shadows (2011)

Most hogy leróttam tiszteletemet az első film előtt, essen szó a folytatásról. Ritchie és a szereplők mind visszatértek, Mark Strong elpatkolt karakterén kívül, és végre megismerhetjük James Moriartyt is, Sherlock Holmes főellenségét, akit Jared Harris alakít, és amondó vagyok, hogy panasz ezúttal sem érheti a színészgárdát.

Ritchie jó rendezőhöz híven megtartott mindent, amit az első filmben megkajált a közönség, és még nagyobb hangsúlyt fektetett arra, ami különösképp kiváltotta az emberek tetszését. Úgyhogy most kapunk három előre tervezős, belassított jelenetet, de hogy ne süllyedjenek bele ezek a jelenetek az unalom homályába, az utolsó kettőbe belecsempész egy kis újítást, ami meglepetésként érheti az embert - pozitív meglepetésként.

Mint azt az előző posztomban is írtam, az első rész szépen lepergett, az Árnyjáték azonban végig pörög, és nem lehet ok a panaszra a tempóját illetően - bár erre a részre is hallottam olyan véleményt, hogy túl vontatott vagy unalmas, szerintem meg még így is túl gyors lett, pedig Guy Ritchie minden percét kihasználja a két órás játékidőnek. Németországban kezdünk, majd visszamegyünk Angliába, aztán le Párizsba, és egy kitérő után végül Svájcnál állapodnak meg a kedélyek, ahol végül sor kerül a végzetes konfrontációra Sherlock Holmes és James Moriarty között.

A misztikumot most hanyagolta a cselekmény, de így is akadt elég rejtély, mely Sherlock által megoldásra várt, és itt sem árt, ha a néző odafigyel az apró részletekre, hogy követni tudja Sherlock gondolatmenetét - persze a végén ismét mindent megmagyaráznak, de azért csak elégtétellel jár az, ha valaki már előre kitalálja Holmes, és Moriarty terveit, úgyhogy hajrá!

Apropó, a színészekre visszakanyarodva, azért annyit megjegyeznék, hogy valaki mégis csak kilógott a szememben: Stephen Fry Mycroftja teljesen feleslegesen és üresen lógott a levegőben, nem tudott hozzáadni semmi komolyat a történethez, max humorforrásként lehet értékelni, de talán ebben a részben kevesebb kellett volna belőle, hiszen a tét komoly volt: egy világháború kitörésének megakadályozása. Eközben Mycroft meg meztelenkedéssel és hóbortjaival próbálja nevettetésre bírni a közönséget. Biztos az is közrejátszik, hogy év elején ugyebár lement a Sherlock BBC-s sorozat is, és az ottani Mycroft annyival másabb és erőteljesebb karakter, mint az az ember, aki itt visszaköszönt a vászonról, hogy így csalódásként éltem meg az élményt.

Moriarty és Holmes háromszor konfrontálódnak egymással, és mindhárom jelenet odaszögezi a nézőt a székbe. Pedig magasra volt téve a mérce, főleg Benedict Cumberbatch és Andrew Scott zseniális BBC-s, közös jeleneteit követően, de sikerült a nyomdokaikba lépni, ha nem is utolérni őket. Jared Harris Pisztrángot éneklős, kínzós percei azon vizuális élményeim közé fognak tartozni, melyeket nem fogok jó ideig kiverni a fejemből. Szóval aki művelődni is akar a 19. század végi operák és klasszikus zenék terén, annak plusz egy okot szolgáltat az Árnyjáték a megtekintésére.

Ugyanolyan jól szórakoztam, mint az első filmen, köszönhetően annak, hogy Ritchie betartotta a jó folytatás szabályait, és nem erőltetett bele olyan dolgokat (Mycroft kivételével) az Árnyjátékba, mely a kellemes szórakozás ellen ment volna. A záró pillanatok pedig arra engednek következtetni, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Robert Downey Jr.-t Sherlock kalapban láttuk - kérdés csupán az, hogy ki tudna Jared Harris nyomdokaiba lépni? Elég nagyra tették a mércét vele. Ez is egy erős B, csakúgy mint a 2009-es debütálás.

Sherlock Holmes (2009)

Mivel nemrég néztem meg az új Sherlock Holmest, úgy gondoltam, hogy úgy lesz kerek az egész, ha előtte pár szóban megemlékezek a 2009-es sikeres Guy Ritchie adaptációról. Igazából a megjelenése idején egyáltalán nem vonzott a film, Robert Downey Jr. ide vagy oda (egyik kedvenc színészem a Kiss, Kiss, Bang, Bang óta),  de miután megtekintettem, azonnal beszippantott, és rövid időszakon belül kétszer is megismételtem az élményt.

Azzal tisztában vagyok, hogy a megközelítést tekintve nem túl hű Sir Arthur Conan Doyle novelláihoz, de mivel annyira nem vagyok jártas a világában, én ezzel nem is foglalkoztam. Kikapcsoltam az agyam, és hagytam hadd sodorjon magával az ár. Ez főleg a második résznél jött jól, de arról majd picit később.

Szóval Guy Ritchie adaptációját legtöbben buddy comedyként jellemzik, joggal, elvégre RDJ és Jude Law folyton ugratják egymást, de ez ad a cselekménynek egy újabb réteget, amit lehet élvezni. Sok ismerősöm azt mondta, hogy számára túl unalmas volt és vontatott a film, szerintem meg ha csak ezek a csipkelődések betalálnak, akkor már szórakozni lehet rajta. És aki anno élvezte Ritchie korai műveit, a Blöfföt és a Ravasz, az agyot (van egyáltalán olyan, aki nem?), az örömmel fogja tapasztalni, hogy a Ritchie-hez hű jellegzetességek visszatérnek. A belassítós, előre tervezős jelenetek azért mindenki számára megragadtak, joggal.

A másik, amiért még sokan húzták az emberek a szájukat, a túlzott miszticizmus, amit én pont ellenkezőleg éltem meg. Imádom az ilyen rejtélyes dolgokat, amikről a végén lehull a lepel, bár az igazat megvallva, engem rendesen megetettek, tisztára abban a hiszemben voltam, hogy itt valódi mágia uralkodik Sherlock Holmes körül. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet, hogy sikerült ennyire beetetnie.

A film másik nagy erőssége még a Hans Zimmer által komponált zene, ami tökéletesen illeszkedik a Ritchie által megvalósított, mocskos, piszkos londoni világhoz. Ajánlom folyamatos hallgatásra. Egyébként a film nálam simán kiérdemelt egy B-t, de mint említettem, eléggé megoszlottak a vélemények ezzel kapcsolatban.

A Very Harold and Kumar 3D Christmas (2011)

Harold és Kumar visszatértek 2011 végére, miután Kal Pennt kiengedték a Fehér Ház rabságából - örülhetünk? Én azt mondom, hogy igen. Elvégre Harold és Kumar első két nagy kalandja nem volt tökéletes darab, de abszolút élvezhető és szórakoztató filmek voltak, melyek megállták a helyüket, és a folytatás előzetese is sok jóval kecsegtetett. Sok vígjáték belemegy abba a hibába, hogy az előzetesben a legütősebb poénokat ellövik, de szerencsére Haroldék nem estek bele ebbe a kelepcébe.

A történet természetesen nagyot ugrott a második részhez képest - Harold és Maria már együtt élnek, Kumar és a barátnője pont szakítottak, de a lényeg: a két címhős kapcsolata rendkívül megromlott, elhidegült. Harold komollyá vált, Kumar pedig ugyanaz a léhűtő, mindent lazán vevő csávó, akit megismertünk eddig, de a karácsonyhoz közeledve a kedves Mikulás nehezen viselte, hogy két kegyeltjét ilyen viszonyban látja, ezért egy hatalmas füves cigi segítségével megpróbálja összehozni a két régi barátot. Persze a Mikulás turpissága csak a film végén derül ki.

Kár szavakat fecsérelni a cselekmény pontos leírására, inkább csak néhány szóra hagyatkoznék: orosz maffia, Neil Patrick Harris, Danny Trejo, mint Maria apja, és pancake sütő robot. No meg a Harold és Kumar filmekből elmaradhatatlan kábszerek. A film ugyanolyan őrült, mint előzményei, ha nem őrültebb, de eközben nem feledkezik meg a főhősök előző kalandjairól sem. Visszaköszön a White Castle, ahogy visszaköszönnek Haroldék egykori zsidó szomszédjai is. Kumarnak ismét szüksége lesz az orvosi zsenialitására, hogy megmentsen valakit, ami ezúttal is komoly gondolatokat és elhatározásokat ébreszt fel benne, ami gondolom a következő film erejéig tart csak ki.

Ezekből a reflektálásokból is látszik, hogy a rendező, Todd Strauss-Schulson nem akarta egy nagyon új irányba terelni a főhősöket, és ez így van rendjén. Elvégre, ha jobban belegondolunk, és amiből a film elején is ízelítőt kapunk, Harold és Kumar élete roppant unalmas egymás nélkül, és ezt idővel saját maguk is belátják. Ezekben a filmekben amúgy sem a karakterfejlődés lényeg, hanem az eszeveszett baromságok, melyekből, mint mondtam, itt sincs hiány. A 3D sem véletlen van a címben, a rendező pedig ügyesen lovagolja meg a 3D-t ért kritikákat, és parodizálja ki az egész rendszert a lehető legröhejesebb 3D jelenetekkel, amit még megspékel egy trip alatti animációvá válással is, ami talán az egész film csúcspontja.

Akiknek tetszett az első két rész, azok most sem fognak csalódni. Haroldék visszatértek, és hozzák a tőlük elvárható szintet, valamint Neil Patrick Harris újraélesztésére is frappáns választ adtak a készítők. B-

The Hunter (2011)

Daniel Nettheim alkotása nagyon érdekes koncepcióval bír - egy szimpla vadászatnak tűnő történetet használ fel arra, hogy megmutassa, hogy az emberi kapcsolatok milyen törékenyek, hogy minden jó szándék ellenére mennyire el tudnak hidegülni egymástól az emberek. Várható volt, hogy egy szimpla vadászat, legyen annak célpontja egy kihaltnak hitt állatfaj utolsó példánya, nem fog kitölteni 90 perc játékidőt, de ahogy párhuzamba állítja a vadászatot és a vadász emberi kapcsolatait a rendező, az elgondolkoztató.

Willem Dafoe alakítja a haszonélvező vadász szerepét, aki úgy érkezik Tazmániára, hogy a rég kihaltnak hitt tazmán tigris utolsó fajtáját kapja el, busás jutalomért cserébe. Indítékairól senki sem sejt semmit, hiszen megbízója kiköti, hogy a lehető legtitkosabb módon cserkéssze be áldozatát, így egy közönséges természettudósként kér szállást egy helyi családnál.

Aztán ez a család, ahonnan a családfő férfi hónapokkal ezelőtt elveszett, rádöbbenti főhősünket arra, hogy az emberi kapcsolatok terén mennyire elhidegült a társadalomtól. Egyre közelebb kerül zsákmányának elejtéséhez, egyre mélyebb érzelmek fűzik a családhoz, főként a gyerekekhez, akik amolyan pótapaként tekintenek rá.

Bonyodalom persze akad, többek közt kiderül főhősünkről, hogy ő nem is egy természettudós, valamint az is, hogy nem csak ő eredt a tazmán tigris nyomába. De ezek csupán katalizátorként szolgálnak a Defoe karakterében végbemenő változásoknak, ezért érdemes a filmet úgy nézni, hogy közben minden mást kizár az ember, hiszen az apró részleteknek fontos a jelentősége. A végén a tazmán tigris elejtésével a pragmatikus, érzéketlen énjével is végez, és a záró jelenet, a gyönyörű zenével a háttérben, több mint megható.

Igazából rögtön a megtekintése után kellett volna róla írnom, de így két hét távlatában már nehezebben megy felidézni azokat a gondolatokat, melyek elárasztottak a film nézése közben. Nem egy könnyed darab, de Defoe már az Antikrisztusban is megcsillogtatta tudását, hogy tud mélyreható filmekben is maradandót alkotni. És mindemellett a tazmán környezetet is a maga valójában, elképesztő képekkel, jelenetekkel mutatja be a rendező. Szép, elgondolkodtató, maradandó darab, egy erős B az ítéletem felette.

Ronal the Barbarian (2011)

Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor először pillantást vetettem a Ronal the Barbarianből kivágott képkockákra. Látszott rajta, hogy animáció, meg hogy ezzel együtt nem marad ki a humor belőle, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól szórakozok majd rajta.

Persze fantasy rajongók előnyben lesznek a film megtekintésekor, hiszen a dán rendező triumvirátus rendkívüli hozzáértéssel nyúl hozzá az alapanyaghoz, és fordítja ki azt, mely minden egyes alkalommal hangos nevetésre késztet minket. Kapnak hideget-meleget a barbárok és az elfek, és bár nem tudom, hogy financiálisan hogy teljesített a film, de biztos vagyok benne, hogy nem fogytak ki az ötletekből.

Már a film eleji montázs megalapozza az egész alkotás hangulatát - egy gonosz démon rettegésben és uralma alatt tartotta az emberiséget, de egy bátor barbár végzett vele, majd mielőtt meghalt volna, vérét megitatta az emberekkel. Ezekből lettek a barbárok, akik a megmentő vérétől Arnold Schwarzenegger-féle kigyúrt állatokká váltak, akiket nem igazán az eszük, hanem a hősiességük és vakmerőségük irányítja. Főhősünk Ronal, az animációs mesékhez hűen kilóg ebből a társadalomból - nincs semmi izma, és nincs is oda a barbár életmódért, amit a film során sokszor hangoztat - fucking Barbarians!