Immortals - Halhatatlanok (2011)

Erre a filmre az angolban van egy találó kifejezés: this is so wrong on so many levels. Már a trailere is elriasztott, az meg főleg, amikor ismerőseim is ecsetelték nekem, hogy annyira rossz volt, hogy kijöttek a moziteremből. Mégis rászántam magam a megtekintésére, hiszen egy általam nagyra becsült filmkritikus, a Hollywood Hírügynökség istencsászára azt mondta, hogyha kikapcsoljuk az agyunkat, akkor tűrhető alkotásról van szó. Míg azonban a 2011-es Három testőrnél ez működött, itt nagyon nem, mert maga a film rohadtul komolyan próbálja venni magát, és eközben full hülyének nézi a nézőt.

Ez a kettő pedig nagyon gyilkos kombináció.

Evidence (2011)

Újabb low-budget kézikamerás horrorba kóstoltam bele, reménykedve benne, hogy hátha sikerül megint olyan hátborzongatóan kellemes élményben részesülnöm, mint a Grave Encounters során. Nos, majdnem meglepetés ért. Csak sajnos ott van az a majdnem.

Történet nagyon röviden: egy baráti társaság, két lány és két pasi elmennek a vadonba kempingezni. Minden szépen alakul, mígnem az első éjszaka üvöltéseket nem kezdenek el hallani, amitől a beitókázott állapotból rögtön kijózanodnak, úgy halálra rémülnek (mondjuk a hangeffektől tényleg borsódzik az ember háta). Aztán kis idő múlva az is kiderül, hogy nem prérifarkasok kószálnak a környéken, hanem valami más.

Man on a Ledge - Borotvaélen (2012)

Nem kell 3D, hogy előjöjjön belőled a tériszony

Szkeptikusan ültem be a Borotvaélenbe moziba (megjegyzés: szvsz most sikerült kivételesen jobb címet adni a magyaroknak, mint az eredeti), de csakúgy mint a The Greynél kellemes meglepetés ért (igaz korántsem akkora!), hiszen egy feszes krimithrillert kaptunk az arcunkba, melyre az igazat megvallva nem számítottam.

Az élvezhetőségi fokon sokat javítottak maguk a színészek is, akik hátán vitték ezt az amúgy egyáltalán nem egyedi történetet. Ami röviden a következő: lopásért börtönbe küldött ártatlan ember kiszabadul, majd az ártatlanságát ország-világ előtt be akarja bizonyítani, a testvére hathatós segítségével.

Goon (2012)

A Goon megtekintése előtt féltem, hogy ez egy olyan poszt lesz, amit a hokihoz fűződő elfogultságom miatt fogok éltetni - aki kicsit is ismer, az tudja rólam, hogy élek-halok a jégkorongért. De nyugodtan konstatálhattam a film végén, hogy a Goont bizony bátran ajánlhatom majd a laikusok számára is, hiszen ebben a filmben nem a hoki a lényeg, hanem a közösség.

A közösség, mely egy sportfilmnél mi más lehetne, mint maga a csapat. Az a csapat, ami végső soron egy család, mint az a film vége felé konkrétan el is hangzik a csapatkapitány szájából. Hogy Sean William Scott hogy jut el idáig, arról kapunk egy kis ízelítőt rögtön az elején - kidobóemberként dolgozik, zsidó szülők fogadott gyermekeként nőtt fel, de érzi, hogy ez az egész közeg nem az ő világa igazából. Aztán legjobb barátja elviszi őt egy hokimeccsre, ahol egy feldühödött hokist puszta kézzel és fejjel lever, és innentől már nincs is megállj a profi hokis státuszig.