Glory - Az 54. hadtest (1989)

Mivel serényen dolgozom legújabb regényemen, ezért a napokban Denzel Washington-maratont tartottam. Hogy pontosan miért, majd később elárulom, lesz egy nagyon komoly felhívás, úgyhogy a hű olvasóim figyeljék minden egyes posztomat árgus szemekkel!

De elég a kertelésből, térjünk is rá a lényegre, a Gloryra. Emlékszem, amikor először láttam ezt a filmet, még nem nagyon vágtam az angolt, és teljesen letaglózott a vége, amikor a cselekmény során megismert összes karakter 10 perc alatt meghal. Akkor mérhetetlen gyász lett rajtam úrrá, és nagyon sajnáltam mindenkit, nemcsak a filmből, hanem a valóságból is, hiszen a Glory történelmi eseményen alapszik. Az első, teljesen feketékből álló hadtestről szól, akik az amerikai polgárháborúban részt vettek. Mint a film végén megtudjuk, többek között az ő hősiességüknek köszönhető, hogy megfordult a háború menete, és végül az északiak nyertek.

Dredd (2012)

Lehet, hogy van még jövője az akciófilmeknek?! Ezen gondolkoztam, mire a végéhez értem a 2012-es Dredd bíró remake-nek, rebootnak, vagy akárminek is nevezzem ezt. A nyári Raid Redemption után végre egy angol nyelvű akciófilm is odaütött, ahova kell, és mindezt tette úgy, hogy közben nem kellett fogni a fejemet a karakterek minden egyes mondata után. Szórakoztató, pörgős, látványos, kell ennél több? Talán a poénos, humoros hiányzik a felsorolásból, no de Dredd könyörtelen világa nem olyan, ahol megférne a viccelődés két emberi agyvelő kiloccsantása között.

Az alaptörténet szerint a jövőben úgynevezett megavárosokban élnek már az emberek, ahol a régi és az új világ építményei között tengetik mindennapjaikat. Leginkább káosz és félelem uralja az utcákat, ahol az egyetlen rendfenntartó erő a bírói szervezet. Főszereplőnk is ennek a szervnek a tagja, méghozzá az egyik leghírhedtebb. Nagyjából úgy lehetne leírni őket, mintha 18+-os Jedi lovagrend lennének: betartatják a törvényt, igyekeznek az igazságot szolgálni, de ugyanakkor nem riadnak vissza a drasztikusabb eszközök alkalmazásától. Ha egy bűnöző egyszer már kezet emelt rájuk, annak nem adnak még egy esélyt erre - ahogy az ésszerű is lenne.

Igazából két dolgot emelnék ki a Dreddből. Az első, hogy végre sikerült egy olyan melléksztorit belecsempészni a film világába, ami megerősíti a 3D-s filmjelleget. Az irónia, hogy pont 2D-ben láttam, de még így is el tudtam képzelni, hogy 3D-s szemüveggel milyen jól nézhettek volna ki egyes jelenetek. Van ugyanis egy új drog, amitől a junkie-k időérzéke teljesen eltorzul, és csupán az idő 1%-át érzékelik. Ez főleg akkor hatásos, amikor a maffia tagjai a 200. emeletről dobják ki az ellenlábasaikat: minden belassul, az üvegszilánkok pedig melletted zuhannak. A másik nagy hatásvadász jelenet, amikor éppen beszívott junkie-k időtorzult szemszögéből látjuk, ahogy Dredd és padawanja rendet rak: ekkor a golyók és a hömpölygő vérfolyamok is belassulnak.

A 3D rendes alkalmazása mellett a helyszín jelentős még. Valószínűleg már rég nekikezdtek a forgatásnak, mielőtt a Raid Redemption kikerült volna, de itt is egy maffiózók által irányított lakótömb adja a filmteret. Ez a lezárt tér ad egy klausztrofóbiás hangulatot, de ugyanakkor a főszereplőket is a kiállsz az életedért vagy meghalsz élethelyzet elé állítja. Természetesen a két főhős az előbbit választja, és addig nem nyugszanak, míg a maffia fejét is az igazság elé nem állítják.

A főszereplő előtt Lena Headyről is meg kell emlékezni, akiről most már biztosan kijelenthető, hogy sokkal jobban állnak neki a negatív szerepek. A Dreddben ő alakítja a fő maffiavezért, Ma-Mát, egy nagyon brutális háttértörténettel. Csak csettinteni lehet a teljesítménye láttán.

Karl Urban mondhatni remek választás volt Dreddnek, sokkal emlékezetesebbet nyújt, mint anno Stallone tette, még úgy is, hogy egész film alatt csak a száját látjuk a sisak alatt. A folyton lekonyuló szája, és az "Én vagyok a törvény" hangoztatása tökéletesen visszaadja Dredd lelkivilágát: ő egy olyan fickó, aki kitart a bírákba vetett hite mellett, és meggyőződése, hogy valóban a törvényt képviseli. Ebből fakad számomra a film egyetlen igazi negatívuma, ugyanis a történet vége felé kiderül, hogy a bírák sem egy szent és megvesztegethetetlen csoport. Ennek ellenére a végén mégsem kezdenek el nyomozni, hogy mennyire korrupt a társaság, és Dredd ugyanazzal a monológgal zárja a filmet, mint amivel kezdte.

De tudjuk be ezt annak, hogy ezt a szálat meghagyják a folytatásra. Ami sajnos a gyatra bevétel miatt nem valószínű, hogy jönni fog, pedig ahogy olvasom, az író és Urban is nagyon belelkesült a filmtől, és egy trilógia mellett egy esetleges kábel-televíziós folytatásról is elgondolkodtak már. Mindenesetre a Dredd önmagában is megállja a helyét, ami további pozitívum. Adok is neki egy B+-t, és bízom a legjobbakban.

End of Watch - Az utolsó műszak (2012)

Ez a film ad egy hatalmas gyomrost, és utána napokig nem tudsz magadhoz térni tőle. David Ayer ezúttal már nemcsak az írást, hanem a rendezést is elvállalta, és ezzel sikerült megfejelnie még a Training Dayt is minőségben. Pedig sosem gondoltam volna, hogy Jake Gyllenhaal egy ilyen komoly drámában megállná a helyét, de kellemesen csalódtam benne, ahogy az eddig számomra ismeretlen Michael Pena is el tudta mélyíteni a filmet hiteles alakításával.

Ayer hagyományaihoz híven a helyszín ismét Los Angeles, és ezúttal is egy zsarupáros van a középpontban: két újonc, Brian Taylor (Gyllenhaal) és Mike Zavala (Pena) járőrözéseit, mindennapi életüket követhetjük nyomon. Ayer igen merészet húzott, hiszen a film fele kézikamerával lett felvéve, és a másik fele is igyekezett beleilleni ebbe a kézikamerás perspektívába. Mivel manapság az effajta filmek egybeforrtak a horror zsánerével, ezért nagy előítéletekkel kellett megküzdenie az End of Watchnak, de ezt az akadályt sikerrel vette.

Training Day - Kiképzés (2001)

Denzel Washington a farkas, aki a többi farkasra vadászik a filmben

A sors úgy hozta, hogy karácsony környékére jutott elég időm arra, hogy végre ismét lelkiismeretesen foglalkozzak a blogommal, arról nem is beszélve, hogy rengeteg filmet sikerült megtekinteni az utóbbi időszakban, úgyhogy van miről írni. A Training Day nem egy mai darab, de a következő blogbejegyzésem miatt szükséges megemlékeznem erről is, hiszen ahogy az End of Watchot, úgy ezt is David Ayer írta, aki úgymond a fiatalkorából merít folyton ihletet, ha Los Angelest kell megmutatni a maga valóságában.

És ez a valóság nem egy sétagalopp itt a 21. században: az a csillogás-villogás, ami Hollywoodból visszaköszön, az egy olyan jól működő álarc, amire minden nagyvárosnak szüksége van. Ahogy Budapestet sem rögtön a nyolcadik kerülettel reklámoznánk egy külföldi számára, úgy érthető módon Los Angelest sem a mexikói és a fekete negyedeivel fogják promózni, ahol tényleg egyetlen törvény uralkodik: a túlélés törvénye.

Universal Soldier: Day of Reckoning - Tökéletes Katona: A leszámolás napja

Van Damme ebben a filmben sem a párbeszédeivel fogja elnyerni a tetszésünket

A film, amit imádtak a Torontói Filmfesztiválon - én meg csak húztam a számat a megnézése után. Szerettem volna egy jó filmmel újra elindítani a blogomat, de ez csak félig-meddig sikerült.

Azért leszögezném, hogy a Tökéletes katona legújabb felvonása nem borzalmas, nem is rossz, csak olyan átlagos - pedig a trailere kőkemény zúzást ígért. Stallone, Schwarzi és a többiek az Expendablesszel ismét felvirágoztatták a klasszikus akció zsánerét, és ennek a legújabb darabja lett a Day of Reckoning, azaz A leszámolás napja.

Hogy beleilljen a kánonba, visszahozták Jean-Claude van Damme-ot, és öreg pajtiját, Dolph Lundgrent is, akik most kivételesen nem egymást aprítják, hanem utóbbi nyal az előbbinek. Ezzel is jelezve azt, hogy alaposan megváltoztak az erőviszonyok az első filmhez képest. Már a harmadik, Oroszországban játszódó film vége is azt sugallta, hogy egy új korszak érkezik a franchise számára, és ezzel az újabb alkotással immáron kőbe is vésték a követendő új utat: Scott Adkins azaz mindenki kedvenc Juri Bojkája lesz a húzónév innentől kezdve.

Immortals - Halhatatlanok (2011)

Erre a filmre az angolban van egy találó kifejezés: this is so wrong on so many levels. Már a trailere is elriasztott, az meg főleg, amikor ismerőseim is ecsetelték nekem, hogy annyira rossz volt, hogy kijöttek a moziteremből. Mégis rászántam magam a megtekintésére, hiszen egy általam nagyra becsült filmkritikus, a Hollywood Hírügynökség istencsászára azt mondta, hogyha kikapcsoljuk az agyunkat, akkor tűrhető alkotásról van szó. Míg azonban a 2011-es Három testőrnél ez működött, itt nagyon nem, mert maga a film rohadtul komolyan próbálja venni magát, és eközben full hülyének nézi a nézőt.

Ez a kettő pedig nagyon gyilkos kombináció.

Evidence (2011)

Újabb low-budget kézikamerás horrorba kóstoltam bele, reménykedve benne, hogy hátha sikerül megint olyan hátborzongatóan kellemes élményben részesülnöm, mint a Grave Encounters során. Nos, majdnem meglepetés ért. Csak sajnos ott van az a majdnem.

Történet nagyon röviden: egy baráti társaság, két lány és két pasi elmennek a vadonba kempingezni. Minden szépen alakul, mígnem az első éjszaka üvöltéseket nem kezdenek el hallani, amitől a beitókázott állapotból rögtön kijózanodnak, úgy halálra rémülnek (mondjuk a hangeffektől tényleg borsódzik az ember háta). Aztán kis idő múlva az is kiderül, hogy nem prérifarkasok kószálnak a környéken, hanem valami más.

Man on a Ledge - Borotvaélen (2012)

Nem kell 3D, hogy előjöjjön belőled a tériszony

Szkeptikusan ültem be a Borotvaélenbe moziba (megjegyzés: szvsz most sikerült kivételesen jobb címet adni a magyaroknak, mint az eredeti), de csakúgy mint a The Greynél kellemes meglepetés ért (igaz korántsem akkora!), hiszen egy feszes krimithrillert kaptunk az arcunkba, melyre az igazat megvallva nem számítottam.

Az élvezhetőségi fokon sokat javítottak maguk a színészek is, akik hátán vitték ezt az amúgy egyáltalán nem egyedi történetet. Ami röviden a következő: lopásért börtönbe küldött ártatlan ember kiszabadul, majd az ártatlanságát ország-világ előtt be akarja bizonyítani, a testvére hathatós segítségével.

Goon (2012)

A Goon megtekintése előtt féltem, hogy ez egy olyan poszt lesz, amit a hokihoz fűződő elfogultságom miatt fogok éltetni - aki kicsit is ismer, az tudja rólam, hogy élek-halok a jégkorongért. De nyugodtan konstatálhattam a film végén, hogy a Goont bizony bátran ajánlhatom majd a laikusok számára is, hiszen ebben a filmben nem a hoki a lényeg, hanem a közösség.

A közösség, mely egy sportfilmnél mi más lehetne, mint maga a csapat. Az a csapat, ami végső soron egy család, mint az a film vége felé konkrétan el is hangzik a csapatkapitány szájából. Hogy Sean William Scott hogy jut el idáig, arról kapunk egy kis ízelítőt rögtön az elején - kidobóemberként dolgozik, zsidó szülők fogadott gyermekeként nőtt fel, de érzi, hogy ez az egész közeg nem az ő világa igazából. Aztán legjobb barátja elviszi őt egy hokimeccsre, ahol egy feldühödött hokist puszta kézzel és fejjel lever, és innentől már nincs is megállj a profi hokis státuszig.

The Three Musketeers - A három testőr (2011)

A legbadassebb Athos-Porthos-Aramis felállás

A cím ne tévesszen meg senkit - a film kölcsönzi Dumas hőseinek nevét, meg a korszakot, de valójában nem szabad ennél mélyebb kapcsolatokat keresni a két mű között, hiszen akkor az a film élvezetének rovására megy. Lehet le leszek hurrogva, de én baromira jól szórakoztam ezen az alkotáson, hiszen tisztában voltam már az első jelenet után, hogy hogyan kell hozzáállni ehhez a filmhez: mint egy paródiához.

Vagy mondjam úgy, hogy Paul W.S. Anderson műve nem veszi komolyan magát? Ez az állítás is megállná a helyét, sőt inkább ez állna közelebb az igazsághoz. Mindenesetre amikor Athos a film első 2 percében felbukkan latex szerű öltözékben, gázálarcban a velencei csatornából, akkor egy nézőnek sem támadhat az a gondolata, hogy ez a film a korhűségéről és a valóság talapzatán maradásáról fog majd elhíresülni. Nem, ez inkább egy eszement kosztümös akció-paródia, és ebből a műfajból ki is magaslik, azt kell mondjam.

The Innkeepers (2011)

Még az imdb reklámozta a The Innkeepers trailerét, és az alapján egy izgalmasnak tűnő szellem horrorra számítottam, de amikor elindítottam a filmet, és megláttam, hogy 100 perces a játékidő, éreztem, hogy itt bajok lesznek. Sajnos igazam is lett. Azóta már csak azt nem értem, hogy hogy kerülhetett ez a film akármelyik 2011-es top horror lista élére...

Egy horrornak manapság nem igazán róható fel, hogy átlagos lenne, elvégre ezt a zsánert még inkább kiszipolyozták, mint az összes többit az elmúlt évtizedek folyamán. Ettől függetlenül egy horror legnagyobb ellensége az, ha unalmas, és a The Innkeepers ebben aztán nagyon jó volt - ennél unalmasabb filmet régen láttam. Bármelyik filmnél nagyon rossz a felépítés, ha a film 2/3-a építkezik, és csak az utolsó 1/3-ban történnek dolgok, de ezek szerint vannak még olyan elvetemült rendezők, akik másképp gondolkodnak.

The Thing - A dolog (2011)

Nagyon akartam szeretni ezt a filmet, elvégre John Carpenter '80-as évekbeli klasszikusát mai napig a legjobb horrorok között tartom számon, és első megtekintése óta vártam a folytatást. Nos kaptunk valami, ami inkább előzmény lett, mintsem folytatás, és ami sajnos nem is nyerte el a tetszésemet.

Pedig a lehető legjobb felütéssel kezdődik a 2011-es The Thing - rögtön felcsendül Ennio Morricone zenéje, megalapozva a hangulatot, de ezt gyorsan elhessegeti a rendező, Matthijs van Heijningen Jr. Látszik a direktor úron, hogy ő is nagy fanboy volt Carpenter remake-jének, de ugyanakkor az is tetten érhető rajta, hogy megpróbált valami egyedit készíteni, a kettő együtt pedig nagyon nem működik.

The Grey - Fehér Pokol (2012)

Liam Neeson sziporkázik azokban a filmekben, ahol nem kell osztozkodnia a főszerepen másokkal. A Taken után íme egy újabb alkotás, amiben már nem csak az akciósztár képességeit csillogtatja meg, hanem visszamegy a Schindler listája idejébe, és egy igen mély nyomot hagyó filmmel ajándékozza meg Joe Carnahan rendezővel együtt a nagyérdeműt.

Mi nekünk, nézőknek pedig nagyon jó dolgunk van, bár tegyük hozzá, hogy egy kicsit átverős a trailer a valódi filmhez képest. De ezen talán semmi meglepő sincs, hiszen valahogy be kell csalogatni a közönséget a vetítőtermekbe, és egy karakterdráma Neesonnel, mint egyedüli ismert szereplővel kevésbé lett volna csábító, mint egy vadonban-lezuhanunk-és-farkasokkal-megvívunk-a-túlélésért típusú film. Pedig valójában inkább előbbiről van szó, és a farkasokkal való harc csak a körítés a túlélők lelki folyamatai köré.

Sherlock Holmes: A Game of Shadows (2011)

Most hogy leróttam tiszteletemet az első film előtt, essen szó a folytatásról. Ritchie és a szereplők mind visszatértek, Mark Strong elpatkolt karakterén kívül, és végre megismerhetjük James Moriartyt is, Sherlock Holmes főellenségét, akit Jared Harris alakít, és amondó vagyok, hogy panasz ezúttal sem érheti a színészgárdát.

Ritchie jó rendezőhöz híven megtartott mindent, amit az első filmben megkajált a közönség, és még nagyobb hangsúlyt fektetett arra, ami különösképp kiváltotta az emberek tetszését. Úgyhogy most kapunk három előre tervezős, belassított jelenetet, de hogy ne süllyedjenek bele ezek a jelenetek az unalom homályába, az utolsó kettőbe belecsempész egy kis újítást, ami meglepetésként érheti az embert - pozitív meglepetésként.

Mint azt az előző posztomban is írtam, az első rész szépen lepergett, az Árnyjáték azonban végig pörög, és nem lehet ok a panaszra a tempóját illetően - bár erre a részre is hallottam olyan véleményt, hogy túl vontatott vagy unalmas, szerintem meg még így is túl gyors lett, pedig Guy Ritchie minden percét kihasználja a két órás játékidőnek. Németországban kezdünk, majd visszamegyünk Angliába, aztán le Párizsba, és egy kitérő után végül Svájcnál állapodnak meg a kedélyek, ahol végül sor kerül a végzetes konfrontációra Sherlock Holmes és James Moriarty között.

A misztikumot most hanyagolta a cselekmény, de így is akadt elég rejtély, mely Sherlock által megoldásra várt, és itt sem árt, ha a néző odafigyel az apró részletekre, hogy követni tudja Sherlock gondolatmenetét - persze a végén ismét mindent megmagyaráznak, de azért csak elégtétellel jár az, ha valaki már előre kitalálja Holmes, és Moriarty terveit, úgyhogy hajrá!

Apropó, a színészekre visszakanyarodva, azért annyit megjegyeznék, hogy valaki mégis csak kilógott a szememben: Stephen Fry Mycroftja teljesen feleslegesen és üresen lógott a levegőben, nem tudott hozzáadni semmi komolyat a történethez, max humorforrásként lehet értékelni, de talán ebben a részben kevesebb kellett volna belőle, hiszen a tét komoly volt: egy világháború kitörésének megakadályozása. Eközben Mycroft meg meztelenkedéssel és hóbortjaival próbálja nevettetésre bírni a közönséget. Biztos az is közrejátszik, hogy év elején ugyebár lement a Sherlock BBC-s sorozat is, és az ottani Mycroft annyival másabb és erőteljesebb karakter, mint az az ember, aki itt visszaköszönt a vászonról, hogy így csalódásként éltem meg az élményt.

Moriarty és Holmes háromszor konfrontálódnak egymással, és mindhárom jelenet odaszögezi a nézőt a székbe. Pedig magasra volt téve a mérce, főleg Benedict Cumberbatch és Andrew Scott zseniális BBC-s, közös jeleneteit követően, de sikerült a nyomdokaikba lépni, ha nem is utolérni őket. Jared Harris Pisztrángot éneklős, kínzós percei azon vizuális élményeim közé fognak tartozni, melyeket nem fogok jó ideig kiverni a fejemből. Szóval aki művelődni is akar a 19. század végi operák és klasszikus zenék terén, annak plusz egy okot szolgáltat az Árnyjáték a megtekintésére.

Ugyanolyan jól szórakoztam, mint az első filmen, köszönhetően annak, hogy Ritchie betartotta a jó folytatás szabályait, és nem erőltetett bele olyan dolgokat (Mycroft kivételével) az Árnyjátékba, mely a kellemes szórakozás ellen ment volna. A záró pillanatok pedig arra engednek következtetni, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Robert Downey Jr.-t Sherlock kalapban láttuk - kérdés csupán az, hogy ki tudna Jared Harris nyomdokaiba lépni? Elég nagyra tették a mércét vele. Ez is egy erős B, csakúgy mint a 2009-es debütálás.

Sherlock Holmes (2009)

Mivel nemrég néztem meg az új Sherlock Holmest, úgy gondoltam, hogy úgy lesz kerek az egész, ha előtte pár szóban megemlékezek a 2009-es sikeres Guy Ritchie adaptációról. Igazából a megjelenése idején egyáltalán nem vonzott a film, Robert Downey Jr. ide vagy oda (egyik kedvenc színészem a Kiss, Kiss, Bang, Bang óta),  de miután megtekintettem, azonnal beszippantott, és rövid időszakon belül kétszer is megismételtem az élményt.

Azzal tisztában vagyok, hogy a megközelítést tekintve nem túl hű Sir Arthur Conan Doyle novelláihoz, de mivel annyira nem vagyok jártas a világában, én ezzel nem is foglalkoztam. Kikapcsoltam az agyam, és hagytam hadd sodorjon magával az ár. Ez főleg a második résznél jött jól, de arról majd picit később.

Szóval Guy Ritchie adaptációját legtöbben buddy comedyként jellemzik, joggal, elvégre RDJ és Jude Law folyton ugratják egymást, de ez ad a cselekménynek egy újabb réteget, amit lehet élvezni. Sok ismerősöm azt mondta, hogy számára túl unalmas volt és vontatott a film, szerintem meg ha csak ezek a csipkelődések betalálnak, akkor már szórakozni lehet rajta. És aki anno élvezte Ritchie korai műveit, a Blöfföt és a Ravasz, az agyot (van egyáltalán olyan, aki nem?), az örömmel fogja tapasztalni, hogy a Ritchie-hez hű jellegzetességek visszatérnek. A belassítós, előre tervezős jelenetek azért mindenki számára megragadtak, joggal.

A másik, amiért még sokan húzták az emberek a szájukat, a túlzott miszticizmus, amit én pont ellenkezőleg éltem meg. Imádom az ilyen rejtélyes dolgokat, amikről a végén lehull a lepel, bár az igazat megvallva, engem rendesen megetettek, tisztára abban a hiszemben voltam, hogy itt valódi mágia uralkodik Sherlock Holmes körül. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet, hogy sikerült ennyire beetetnie.

A film másik nagy erőssége még a Hans Zimmer által komponált zene, ami tökéletesen illeszkedik a Ritchie által megvalósított, mocskos, piszkos londoni világhoz. Ajánlom folyamatos hallgatásra. Egyébként a film nálam simán kiérdemelt egy B-t, de mint említettem, eléggé megoszlottak a vélemények ezzel kapcsolatban.

A Very Harold and Kumar 3D Christmas (2011)

Harold és Kumar visszatértek 2011 végére, miután Kal Pennt kiengedték a Fehér Ház rabságából - örülhetünk? Én azt mondom, hogy igen. Elvégre Harold és Kumar első két nagy kalandja nem volt tökéletes darab, de abszolút élvezhető és szórakoztató filmek voltak, melyek megállták a helyüket, és a folytatás előzetese is sok jóval kecsegtetett. Sok vígjáték belemegy abba a hibába, hogy az előzetesben a legütősebb poénokat ellövik, de szerencsére Haroldék nem estek bele ebbe a kelepcébe.

A történet természetesen nagyot ugrott a második részhez képest - Harold és Maria már együtt élnek, Kumar és a barátnője pont szakítottak, de a lényeg: a két címhős kapcsolata rendkívül megromlott, elhidegült. Harold komollyá vált, Kumar pedig ugyanaz a léhűtő, mindent lazán vevő csávó, akit megismertünk eddig, de a karácsonyhoz közeledve a kedves Mikulás nehezen viselte, hogy két kegyeltjét ilyen viszonyban látja, ezért egy hatalmas füves cigi segítségével megpróbálja összehozni a két régi barátot. Persze a Mikulás turpissága csak a film végén derül ki.

Kár szavakat fecsérelni a cselekmény pontos leírására, inkább csak néhány szóra hagyatkoznék: orosz maffia, Neil Patrick Harris, Danny Trejo, mint Maria apja, és pancake sütő robot. No meg a Harold és Kumar filmekből elmaradhatatlan kábszerek. A film ugyanolyan őrült, mint előzményei, ha nem őrültebb, de eközben nem feledkezik meg a főhősök előző kalandjairól sem. Visszaköszön a White Castle, ahogy visszaköszönnek Haroldék egykori zsidó szomszédjai is. Kumarnak ismét szüksége lesz az orvosi zsenialitására, hogy megmentsen valakit, ami ezúttal is komoly gondolatokat és elhatározásokat ébreszt fel benne, ami gondolom a következő film erejéig tart csak ki.

Ezekből a reflektálásokból is látszik, hogy a rendező, Todd Strauss-Schulson nem akarta egy nagyon új irányba terelni a főhősöket, és ez így van rendjén. Elvégre, ha jobban belegondolunk, és amiből a film elején is ízelítőt kapunk, Harold és Kumar élete roppant unalmas egymás nélkül, és ezt idővel saját maguk is belátják. Ezekben a filmekben amúgy sem a karakterfejlődés lényeg, hanem az eszeveszett baromságok, melyekből, mint mondtam, itt sincs hiány. A 3D sem véletlen van a címben, a rendező pedig ügyesen lovagolja meg a 3D-t ért kritikákat, és parodizálja ki az egész rendszert a lehető legröhejesebb 3D jelenetekkel, amit még megspékel egy trip alatti animációvá válással is, ami talán az egész film csúcspontja.

Akiknek tetszett az első két rész, azok most sem fognak csalódni. Haroldék visszatértek, és hozzák a tőlük elvárható szintet, valamint Neil Patrick Harris újraélesztésére is frappáns választ adtak a készítők. B-

The Hunter (2011)

Daniel Nettheim alkotása nagyon érdekes koncepcióval bír - egy szimpla vadászatnak tűnő történetet használ fel arra, hogy megmutassa, hogy az emberi kapcsolatok milyen törékenyek, hogy minden jó szándék ellenére mennyire el tudnak hidegülni egymástól az emberek. Várható volt, hogy egy szimpla vadászat, legyen annak célpontja egy kihaltnak hitt állatfaj utolsó példánya, nem fog kitölteni 90 perc játékidőt, de ahogy párhuzamba állítja a vadászatot és a vadász emberi kapcsolatait a rendező, az elgondolkoztató.

Willem Dafoe alakítja a haszonélvező vadász szerepét, aki úgy érkezik Tazmániára, hogy a rég kihaltnak hitt tazmán tigris utolsó fajtáját kapja el, busás jutalomért cserébe. Indítékairól senki sem sejt semmit, hiszen megbízója kiköti, hogy a lehető legtitkosabb módon cserkéssze be áldozatát, így egy közönséges természettudósként kér szállást egy helyi családnál.

Aztán ez a család, ahonnan a családfő férfi hónapokkal ezelőtt elveszett, rádöbbenti főhősünket arra, hogy az emberi kapcsolatok terén mennyire elhidegült a társadalomtól. Egyre közelebb kerül zsákmányának elejtéséhez, egyre mélyebb érzelmek fűzik a családhoz, főként a gyerekekhez, akik amolyan pótapaként tekintenek rá.

Bonyodalom persze akad, többek közt kiderül főhősünkről, hogy ő nem is egy természettudós, valamint az is, hogy nem csak ő eredt a tazmán tigris nyomába. De ezek csupán katalizátorként szolgálnak a Defoe karakterében végbemenő változásoknak, ezért érdemes a filmet úgy nézni, hogy közben minden mást kizár az ember, hiszen az apró részleteknek fontos a jelentősége. A végén a tazmán tigris elejtésével a pragmatikus, érzéketlen énjével is végez, és a záró jelenet, a gyönyörű zenével a háttérben, több mint megható.

Igazából rögtön a megtekintése után kellett volna róla írnom, de így két hét távlatában már nehezebben megy felidézni azokat a gondolatokat, melyek elárasztottak a film nézése közben. Nem egy könnyed darab, de Defoe már az Antikrisztusban is megcsillogtatta tudását, hogy tud mélyreható filmekben is maradandót alkotni. És mindemellett a tazmán környezetet is a maga valójában, elképesztő képekkel, jelenetekkel mutatja be a rendező. Szép, elgondolkodtató, maradandó darab, egy erős B az ítéletem felette.

Ronal the Barbarian (2011)

Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor először pillantást vetettem a Ronal the Barbarianből kivágott képkockákra. Látszott rajta, hogy animáció, meg hogy ezzel együtt nem marad ki a humor belőle, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól szórakozok majd rajta.

Persze fantasy rajongók előnyben lesznek a film megtekintésekor, hiszen a dán rendező triumvirátus rendkívüli hozzáértéssel nyúl hozzá az alapanyaghoz, és fordítja ki azt, mely minden egyes alkalommal hangos nevetésre késztet minket. Kapnak hideget-meleget a barbárok és az elfek, és bár nem tudom, hogy financiálisan hogy teljesített a film, de biztos vagyok benne, hogy nem fogytak ki az ötletekből.

Már a film eleji montázs megalapozza az egész alkotás hangulatát - egy gonosz démon rettegésben és uralma alatt tartotta az emberiséget, de egy bátor barbár végzett vele, majd mielőtt meghalt volna, vérét megitatta az emberekkel. Ezekből lettek a barbárok, akik a megmentő vérétől Arnold Schwarzenegger-féle kigyúrt állatokká váltak, akiket nem igazán az eszük, hanem a hősiességük és vakmerőségük irányítja. Főhősünk Ronal, az animációs mesékhez hűen kilóg ebből a társadalomból - nincs semmi izma, és nincs is oda a barbár életmódért, amit a film során sokszor hangoztat - fucking Barbarians!

Contagion - Fertőzés (2011)

Contagion, avagy "annyi sztárt felvonultatok egy filmben, amit romantikus filmek is megirigyelhetnének". Steven Soderbergh nem akármilyen neveket csábított be a Fertőzés című alkotásába, és ami még jobb, egyáltalán nem bánt velük kesztyűs kézzel. Bár a katasztrófafilmek távol állnak tőlem, a sztárok ilyetén kezelése kifejezetten tetszett, még ha a végkifejlet talán túl pozitív is lett a film egészét figyelembe véve.

A Contagion azonban azért igazán para, mert most nem egy x év múlva becsapódó aszteroida, vagy egy szupervulkán fenyegeti az emberiséget, hanem egy olyan vírus, ami talán a közelgő hetekben vagy hónapokban is elkezdheti szedni áldozatait. Ha megnézzük, az elmúlt 10 évben számos járvánnyal kellett megküzdenie az emberiségnek, és minél többen vagyunk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valami hasonló, milliókat elpusztító betegség ismét tombolni fog, amire, a filmhez hasonlóképpen, az orvostudomány még nem állna készen.

50/50 (2011)

Amikor kiderült, hogy egy rákos ember életéből próbálnak meg egy vígjáték-drámát készíteni, elhiszem, hogy sok ember húzta a száját - de valamiért a 50/50 mégis működik.

Elsősorban ki kell emelni a karaktereket, és ezzel együtt a színészeket is. Seth Rogen azt hozta, amit tőle már megszokhattunk, de mégis képes volt egy új lapot előhúzni a színészi skálájából. Ami a Funny People-ben nagyon nem jött át, az most sikerült - egy aggódó barát, aki nemcsak beteg barátját, de egyben önmagát is azzal igyekszik megnyugtatni, hogy próbálja lazára venni a dolgokat. Joseph Gordon-Levitt, bár sokan elképzelhetetlennek tartották, jól hozta a főhős szerepét, és a néző tökéletesen bele tudja élni magát a helyzetébe: eleinte 50% az esélye a rák leküzdésére, boldogan és reményteljesen jár el különböző kezelésekre, de ahogy érzi, hogy nem javul az egészsége, úgy romlik meg a kapcsolata a közeli barátaival, szeretteivel is. Anna Kendrick is üde színfolt volt a vásznon - a tapasztalatlan terapeutát alakítja, aki igyekszik ráeszméltetni betegeit, hogy még nincs vége az életnek azzal, hogy rákot diagnosztizáltak a szervezetükben, azonban látva JGL karakterének szenvedését maga is elbizonytalanodik a kezelése helyességében.

Psychotica (2010)

Rögtön térjünk a lényegre. A film érdekes koncepcióval dolgozik - az amerikai kormány egy tagja megelégelve a sok drogos junkie-t, tudósok révén kifejleszt egy olyan drogot, melynek hatására a delikvensek öngyilkossá válnak a trip során. Ezzel végül is a drogfogyasztók kezébe adnák saját végzetük kulcsát, és csak rajtuk múlik, hogy élnek-e vele. Természetesen azért vannak kivételes esetek, 10-ből egy emberben öngyilkos helyett sorozatgyilkost ébreszt fel a pszichotikus szer.

És hogy legyenek hősök is, akikért izgulhassunk, kapunk egy társaságot, akiknek tagjai, megunva a drogos életet, megfogadják, hogy még egyszer utoljára szállnak egyet az egyikük rokonának vidéki házában, de azután befejezik ezt a degradáló életmódot. Ez az új szer azonban tesz róla, hogy az az utolsó alkalom végzetes legyen.

Egyesek öngyilkosokká válnak, a drogdílerből vérengző zombi lesz (ami kicsit kilóg a valósághű ábrázolásból), míg néhányan a politikus által megbízott tudós-végrehajtónak esik áldozatul. Szóval horrorhoz hűen a végére csupán ketten maradnak életben, és hogy nyílt vége legyen, a drog kikerül a nagypiacra, hogy megtisztulhasson az amerikai nép a drogosoktól.

Killer Elite - Válogatott Gyilkosok (2011)

Ha röviden akarnám bemutatni ezt a filmet, akkor úgy jellemezném, hogy Jason Statham legnormálisabb szerepe az elmúlt 9 évből. Az olasz meló óta nem éreztem azt Jason Stathamnél, hogy elvállalt volna olyan munkát, amiben földhöz ragadt karakterrel kell dolgoznia - tekintve, hogy elvileg a Killer Elite valós eseményeken alapszik, nem volt lehetősége arra, hogy egyedül lemészároljon mindenkit és minden csávából kikerüljön. Ami, ha némi meglepetésként is ért az elmúlt évek teljesítményeinek tükrében, mégis megmosolyogtatott, hogy lehet nem egy Chuck Norris 2.0-aként fogunk rá majd visszaemlékezni.

A film tempója igen feszes az első órában, már az első 5 percben túl vagyunk az első komolyabb akción, amikor is szemtanúi leszünk annak a pillanatnak, amikor főhősünk elhatározza magát, hogy abbahagyja a gyilkolásból álló életmódot. Persze, aki egyszer gyilkos volt, az már az is marad, hangzik el ez sokszor a történet során, úgyhogy kis idő múlva a mentora megmentésének érdekében el kell vállalnia egy utolsó munkát, mely során egykori és jelenlegi SAS-tagokat kell kivégeznie.

Moneyball - Pénzcsináló (2011)

Jövőre már 50 éves lesz Pitt - senki nem mondaná meg róla

A legtöbb sportfilm azért nem működik, mert magára a sportra koncentrálnak és nem a karaktereket helyezik előtérbe. Nem kerülnek teljesen háttérbe a karakterek, azonban mégis csak a sport lesz a lényeg, nem pedig a szereplők. Ez különösképp rossz, ha valamilyen rétegsportot mutat be az ember - így hiába tekintem a Slapshotot remekműnek, azok, akiket teljességgel hidegen hagy a jégkorong, biztos vagyok benne, hogy nem fogja őket lekötni a sztori, mert a film 70%-a a sportággal kapcsolatos dolgokon alapszik, azokra reflektál, azokat parodizálja.

A Moneyball működik, mert bár a baseballért nem lelkesedem - de nem is vagyok teljesen idegen tőle, mint a legtöbb magyar ember - mégis minden percét élveztem. Ez minek is köszönhető? Hogy a karakterek, vagyis az edzők, játékosok és tulajdonosok egymás közötti kapcsolatát igyekeztek bemutatni, amellett hogy arról sem feledkeztek meg, hogy közben ezen karaktereknek a baseballhoz fűződő viszonyát is megismertessék a nézővel.

A vizsga (2011)

Visszatértem, és rögtön eleget is tennék egyik újévi fogadalmamnak, miszerint most már a havi 4 bejegyzést tartani fogom. Kezdeném a 2012-es évet egy tavalyi magyar filmmel, mely minden várakozásomat felülmúlta: A vizsga az 1957-es évekbe kalauzol minket vissza, és pár szóban a magyar Mások életeként jellemezném.

Miről is szól a film? Egy évvel a forradalom után a Népköztársaság felülvizsgálja az összes ügynökét egy ún. Kádár-vizsgával. Az ügynököket igyekeznek ügynöktársai olyan helyzetekbe hozni, hogy választaniuk kelljen a hivatásuk vagy az érzelmeik között. Magyarán, ahogy az origo rovatában is írják, ügynököket megfigyelő ügynököket megfigyelő ügynökökről van szó, a majd öt évtizeddel ezelőtti sivár magyar valóságban.