Deadwood - A teljes sorozat (2004-2006)

 Lassacskán rendeződnek a dolgaim, és végre jut időm a blogom napi frissítésére. Ezúttal egy sorozatról szeretnék megemlékezni, ami pár éve ment az HBO-n, és az egyik kedvenc sorozatommá nőtte ki magát. Mint ahogy a blogom indítását, ennek a sorozatnak a megtalálását is a Rango című film ihlette, mivel kíváncsi voltam, milyen western sorozatok vannak a palettán - a Deadwood pedig nem csak a western műfaján belül állja meg a helyét, hanem realisztikus ábrázolásmódjának köszönhetően időt álló darab (lesz még sokáig).




Kezdeném a negatívumokkal: csupán három évad az egész sorozat, évadonként 12 résszel. És ezt a 36 részt nagyon gyorsan le lehet darálni, hogy sorozatos szakkifejezésekkel is éljek, és utána kíváncsi lenne az ember a folytatásra, ami nincs. Sajnálatos módon a Deadwood is azon sorozatok közé tartozik, melyek nem kaptak méltó befejezést, pedig ez nagyon megérdemelte volna. David Milch, a sorozat megalkotója is számos interjúban kifejtette már sajnálatát, hogy így végezte be ez a zseniális széria, és ezekből kiderül, hogy nem rajta múlt a dolog.


Igazából a negatívumokból ki is fogytam, a részemről. Mint már említettem, hihetetlenül realisztikus módon mutat be mindent a 19. század végi vadnyugatról: Deadwood egy saját törvényekkel rendelkező bányászváros neve, ahol mindenki saját szerencséjének a kovácsa - aki pedig nincs résen, azt kegyetlenül eltapossák. Körülbelül ma is ez van, csak manapság már sokkal burkoltabban folynak a dolgok, míg ebben az időszakban domináns szerepet kaptak a szemtől szemben konfliktusok. Most így hirtelen csak a harmadik évadból jut eszembe olyan jelenet, amikor valakit ocsmány módon hátba támadnak, minden előjelzés nélkül: viszont ezt sem Deadwood alapítói teszik, hanem a civilizációt, a korai kapitalizmust hirdető új gyarmatosítók és azoknak cimborái.

A sorozat legemlékezetesebb karaktere

Szóval ebből a kis szösszenetből is látható, hogy erős társadalmi kritika rejlik a sorozatban, ami nemcsak az akkori társadalmi állapotokat tükrözi híven, hanem a mait is. De nem azt mondom, hogy úgy kell leülni a sorozat elé, hogy na akkor most nézzük meg, mit mondanak és mutatnak be a kapitalizmusról... A Deadwood betekintést nyújt egy régi világba, és a néző tanúja lehet annak, hogy mindez hogyan alakult át a II. ipari forradalmat követően, a kapitalizmus térhódításának kezdetén. A néző csak azon kapja magát az első évad végére, hogy a törvénytelenség, és a különböző ármánykodó és antipatikus karakterek ellenére, megszerette ezt az állapotot, és Deadwood lakóival együtt lázadunk az ellen, hogy betagozódjunk a civilizált USA egyik államába.

Ezt a beleélést pedig nagyban elősegítik a kitűnő színészek, akik elképesztő karaktereket formálnak meg. Ez volt az első találkozásom - szégyen szemre, most már mondhatom - Ian McShane-nel, akiről már egy rész után kiderül, hogy hatalmas színész. Emellett rengeteg sorozatos és filmes arcot vonultat fel a Deadwood, akár pár rész erejéig, akár egy egész évadon keresztül.Timothy Olyphant, Jim Beaver, Dayton Callies, Brad Dourif, Titus Welliver, Paula Malcomson, csak hogy néhány nevet említsek az állandó castból, de pl. Kristen Bell is szerepet kap egy kis időre. Az állandó főszereplők mellett viszont a mellékszereplők is olyat nyújtanak, hogy csak néz az ember - kedvencem a pogány inas, Richardson, akit mindig csicskáztatnak, és akármi különleges esemény történik, egy őzaganccsal a kezében imádkozik a pogány szellemekhez, hogy minden jól alakuljon.

Nem mindenki jó serif, aki fénylik

A színészek által életre keltett karakterek pedig élethűek. Ebben nagy segítségükre volt, hogy körülbelül mindenki valós személy volt, csak 1-2 kitalált szereplő van vagy akinek megváltoztatták a nevét az eredetihez képest. De a történelem és a fennmaradt életrajzok csak alapok, a színészeknek kellett ezekből valós embereket gyúrniuk, amire én csillagos ötöst adnék, ha lehetne. A Deadwoodnak nem a lassan kibontakozó története fogja lenyűgözni a nézőt, hanem a karakterdrámák: nincs egyetlen szereplő sem, akit nyugodtan be tudnánk sorolni a jó vagy a rossz oldalra. Adott egy jóságos serif az elején - kiderül róla, hogy lobbanékony természete van, ami miatt sokszor kerül fenyegetett helyzetbe. Adott egy bordélyház tulajdonosa, aki tárgyként kezeli a futtatott lányait, és mindenkin átgázol a profit érdekében - sajnos ennek a karakternek nem tudhattuk meg minden titkát, de kaptunk betekintést a múltjába, milyen hányattatott sorsa volt. A Deadwood legdrámaibb jelenetei azok, amikor Al Swearengen, miközben az egyik lány kényezteti (és még finoman fogalmaztam ;)) monológba kezd bele - jól tudja, hogy a lány nem ért semmihez a férfi vágyak kielégítésén kívül, mégis kinyílik előtte, mert más előtt nem tud, nem mer, mert fél, hogy azok rögtön lecsapnának a gyengepontjára.

Röviden tehát kapunk egy korhű ábrázolást egy 1870-es évekbeli táborhelyről, mely elindul a városiasodás útján, mely tele van élő karakterekkel, akik minden pozitív vagy negatív tulajdonságuk ellenére könnyen az ember szívéhez nőnek. Ezért is lesz olyan nehéz belenyugodni abba a sorozat végén, hogy nincs tovább.

Amit még kiemelnék az a nyelvezet: nem szokásom a szinkront dicsőíteni, de ajánlom, hogy magyarul is nézze meg a Deadwoodot, aki kedvet kapott hozzá. Igazán vulgáris, de míg az angolban a vulgaritás kimerül a shit-fuck-cocksucker triumvirátus kombinált használatában, addig a magyar nyelv sokkal változatosabban tudja kifejezni magát, ami szintén hozzájárul a figyelem fenntartásához (sokak szerint túl lassan bontakoznak ki az események, igazi cliffhanger valójában nem sok epizód után van, és lehet, hogy ezt nem mindenki élvezi úgy, mint én tettem).

A Deadwoodban megtalálható minden, ami egy jó sorozathoz - akármilyen műfajról is legyen szó - szükséges: szerethető, élettel teli karakterek, karakterdrámák, váratlan fordulatok. Mint már említettem, teljesen olyan érzése lesz az embernek, mintha ő is Deadwood lakója lenne, és a karakterek közel nőnek hozzá. Mindezek mellett pedig mély társadalmi problémákat is pedzeget a sorozat, ami után gondolkozóba esik az ember, hogy mi is volt jobb, az akkori egyenesség, ami lehet sokszor bajba vitte az embert, vagy a mostani ármánykodás, kétszínűség, aminek következtében sokszor későn döbbennek rá az emberek, hogy egy teljes hazugságban élték le életüket. Ennek megválaszolását már a kedves olvasóra bízom.

Végezetül néhány jelenet, kedvcsináló gyanánt. Az HBO-tól megszokott minőségű és hosszúságú főcím:

Ian McShane és Keone Young zseniális jelenete - amikor még nem volt minden városban tolmács:

Legvégül pedig az egyik legdurvább és legéletszerűbb élet-halál harc, amit televízión életemben láttam: