A közösség, mely egy sportfilmnél mi más lehetne, mint maga a csapat. Az a csapat, ami végső soron egy család, mint az a film vége felé konkrétan el is hangzik a csapatkapitány szájából. Hogy Sean William Scott hogy jut el idáig, arról kapunk egy kis ízelítőt rögtön az elején - kidobóemberként dolgozik, zsidó szülők fogadott gyermekeként nőtt fel, de érzi, hogy ez az egész közeg nem az ő világa igazából. Aztán legjobb barátja elviszi őt egy hokimeccsre, ahol egy feldühödött hokist puszta kézzel és fejjel lever, és innentől már nincs is megállj a profi hokis státuszig.
Sztifler karaktere tehát végső soron ebben az új csapatában talál rá az igazi családjára. Arra a közösségre, melynek tagjai kiállnak egymásért, akik nem saját magukért, hanem a csapatért küzdenek. Azért a csapatért, melynek minden tagja szerves részét képezi az egésznek, beleértve a bunyósokat, a védőket, a csatárokat és a kapusokat egyaránt. Mindenkinek megvan a maga feladata, amit ha nem végez el, akkor az egész szervezet leáll, és rosszul fog működni. Tehát a Goon nem arról szól, hogy öncélúan használja fel egy hokis bunyós történetét. A hokicsapatot bármely más kontextusba, közösségbe át lehetne emelni, éppen ezért lesz élvezhető ez a film a hétköznapi ember számára is. Ugyanakkor ez a hokis atmoszféra számos humorforrással is kecsegtetett, amit sportimádók és rühellők egyaránt fognak értékelni.
Maga a főhős is sok tanulsággal szolgáltat: ő az, aki tisztában van a képességeivel és helyével a világban, de egyben azt is tudja, hogy miként tud segíteni másokon ezekkel a limitált adottságokkal. Nem egy okos, rohadt tehetséges játékos, hanem egy béna, esetlen, de annál erősebb srác, hatalmas szívvel. Ez a szív hiányzott eddig abból a csapatból, melybe végül kerül, és ez éleszti újra az egész közösséget, kezdve a csapat sztárjával, Laflamme-mel, aki egy brutális ütközés után elvesztette a fonalat a karrierjében. Bár sokáig ellenkezik, és inkább riválisnak, mintsem segítőnek tekint főhősünkre, végül ő is belátja, hogy nem ő az ellenség, hanem épp ellenkezőleg, ő a barát.
Főhősünk még olyan veteránok számára is tud újdonságot mondani, mint a Liev Schreiber által alakított Russ Rhea, aki a liga nagyváltósúlyú bajnokának illene be leginkább. Rhea is tisztában van limitált képességeivel, de ő csak azoknak él, nem törődik azzal, hogy ezeket a képességeket hogyan tudná beépíteni a csapata játékába. Pont a Glatt-tel való párbeszédben döbben rá, hogy eddigi életfelfogása mennyire helytelen volt, és az utolsó három mérkőzésen immáron megvilágosodva sokkal több hasznát veszik a csapatnál.
Ugyanakkor régi elvei mellett kiáll természetesen, és a végső csata nemcsak két nehézsúlyú bunyós harcáról szól, hanem ennek a két életfelfogásnak az ellentétéről is. Törődhetünk csak magunkkal, és ha belefásultunk a dolgokba, akkor továbblépünk, nem törődve a következményekkel, meg a hátunk mögött hagyott helyzettel. Vagy igyekszünk mindig úgy tekinteni a dolgokra, mint kihívásokra, és azt az utat keresni, melynek révén segítségére tudunk lenni mások számára, ezzel együtt saját létünknek és szemléletmódunknak is bizonyosságot adva.
Ez így leírva nagyon idillikusan hangzik, azért a filmen keresztül kicsit komorabban jön át, főleg az utolsó összecsapás. Mondjuk az talán túl is lett dramatizálva - főhősünket már így is agyon verték, a pakk szétlőtte a száját, ezzel a kibicsaklott bokával már igazán túlzásba is estek, szerintem. A másik szőrszálhasogatás lenne, hogy tudtommal aktív játékos mezét sosem vonultatják vissza, de efölött simán el lehet siklani.
A Goon vicces, de egyben tele van tanulságokkal is, melyeket nem tökéletesen megírt, de egyben nem is iszonyúan béna dialógusok során adagolja a rendező a nézőknek. És mint már mondtam, külön jó pont, hogy laikusoknak is kellemes szórakozást fog jelenteni, mert minden megtalálható benne, amiért szeretni lehet ezt a sportot, és emellett még annál is mélyebb tartalmakat pedzeget. Nyugodt szívvel kerül egy B+ a Goon neve mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése