Glory - Az 54. hadtest (1989)

Mivel serényen dolgozom legújabb regényemen, ezért a napokban Denzel Washington-maratont tartottam. Hogy pontosan miért, majd később elárulom, lesz egy nagyon komoly felhívás, úgyhogy a hű olvasóim figyeljék minden egyes posztomat árgus szemekkel!

De elég a kertelésből, térjünk is rá a lényegre, a Gloryra. Emlékszem, amikor először láttam ezt a filmet, még nem nagyon vágtam az angolt, és teljesen letaglózott a vége, amikor a cselekmény során megismert összes karakter 10 perc alatt meghal. Akkor mérhetetlen gyász lett rajtam úrrá, és nagyon sajnáltam mindenkit, nemcsak a filmből, hanem a valóságból is, hiszen a Glory történelmi eseményen alapszik. Az első, teljesen feketékből álló hadtestről szól, akik az amerikai polgárháborúban részt vettek. Mint a film végén megtudjuk, többek között az ő hősiességüknek köszönhető, hogy megfordult a háború menete, és végül az északiak nyertek.

Dredd (2012)

Lehet, hogy van még jövője az akciófilmeknek?! Ezen gondolkoztam, mire a végéhez értem a 2012-es Dredd bíró remake-nek, rebootnak, vagy akárminek is nevezzem ezt. A nyári Raid Redemption után végre egy angol nyelvű akciófilm is odaütött, ahova kell, és mindezt tette úgy, hogy közben nem kellett fogni a fejemet a karakterek minden egyes mondata után. Szórakoztató, pörgős, látványos, kell ennél több? Talán a poénos, humoros hiányzik a felsorolásból, no de Dredd könyörtelen világa nem olyan, ahol megférne a viccelődés két emberi agyvelő kiloccsantása között.

Az alaptörténet szerint a jövőben úgynevezett megavárosokban élnek már az emberek, ahol a régi és az új világ építményei között tengetik mindennapjaikat. Leginkább káosz és félelem uralja az utcákat, ahol az egyetlen rendfenntartó erő a bírói szervezet. Főszereplőnk is ennek a szervnek a tagja, méghozzá az egyik leghírhedtebb. Nagyjából úgy lehetne leírni őket, mintha 18+-os Jedi lovagrend lennének: betartatják a törvényt, igyekeznek az igazságot szolgálni, de ugyanakkor nem riadnak vissza a drasztikusabb eszközök alkalmazásától. Ha egy bűnöző egyszer már kezet emelt rájuk, annak nem adnak még egy esélyt erre - ahogy az ésszerű is lenne.

Igazából két dolgot emelnék ki a Dreddből. Az első, hogy végre sikerült egy olyan melléksztorit belecsempészni a film világába, ami megerősíti a 3D-s filmjelleget. Az irónia, hogy pont 2D-ben láttam, de még így is el tudtam képzelni, hogy 3D-s szemüveggel milyen jól nézhettek volna ki egyes jelenetek. Van ugyanis egy új drog, amitől a junkie-k időérzéke teljesen eltorzul, és csupán az idő 1%-át érzékelik. Ez főleg akkor hatásos, amikor a maffia tagjai a 200. emeletről dobják ki az ellenlábasaikat: minden belassul, az üvegszilánkok pedig melletted zuhannak. A másik nagy hatásvadász jelenet, amikor éppen beszívott junkie-k időtorzult szemszögéből látjuk, ahogy Dredd és padawanja rendet rak: ekkor a golyók és a hömpölygő vérfolyamok is belassulnak.

A 3D rendes alkalmazása mellett a helyszín jelentős még. Valószínűleg már rég nekikezdtek a forgatásnak, mielőtt a Raid Redemption kikerült volna, de itt is egy maffiózók által irányított lakótömb adja a filmteret. Ez a lezárt tér ad egy klausztrofóbiás hangulatot, de ugyanakkor a főszereplőket is a kiállsz az életedért vagy meghalsz élethelyzet elé állítja. Természetesen a két főhős az előbbit választja, és addig nem nyugszanak, míg a maffia fejét is az igazság elé nem állítják.

A főszereplő előtt Lena Headyről is meg kell emlékezni, akiről most már biztosan kijelenthető, hogy sokkal jobban állnak neki a negatív szerepek. A Dreddben ő alakítja a fő maffiavezért, Ma-Mát, egy nagyon brutális háttértörténettel. Csak csettinteni lehet a teljesítménye láttán.

Karl Urban mondhatni remek választás volt Dreddnek, sokkal emlékezetesebbet nyújt, mint anno Stallone tette, még úgy is, hogy egész film alatt csak a száját látjuk a sisak alatt. A folyton lekonyuló szája, és az "Én vagyok a törvény" hangoztatása tökéletesen visszaadja Dredd lelkivilágát: ő egy olyan fickó, aki kitart a bírákba vetett hite mellett, és meggyőződése, hogy valóban a törvényt képviseli. Ebből fakad számomra a film egyetlen igazi negatívuma, ugyanis a történet vége felé kiderül, hogy a bírák sem egy szent és megvesztegethetetlen csoport. Ennek ellenére a végén mégsem kezdenek el nyomozni, hogy mennyire korrupt a társaság, és Dredd ugyanazzal a monológgal zárja a filmet, mint amivel kezdte.

De tudjuk be ezt annak, hogy ezt a szálat meghagyják a folytatásra. Ami sajnos a gyatra bevétel miatt nem valószínű, hogy jönni fog, pedig ahogy olvasom, az író és Urban is nagyon belelkesült a filmtől, és egy trilógia mellett egy esetleges kábel-televíziós folytatásról is elgondolkodtak már. Mindenesetre a Dredd önmagában is megállja a helyét, ami további pozitívum. Adok is neki egy B+-t, és bízom a legjobbakban.

End of Watch - Az utolsó műszak (2012)

Ez a film ad egy hatalmas gyomrost, és utána napokig nem tudsz magadhoz térni tőle. David Ayer ezúttal már nemcsak az írást, hanem a rendezést is elvállalta, és ezzel sikerült megfejelnie még a Training Dayt is minőségben. Pedig sosem gondoltam volna, hogy Jake Gyllenhaal egy ilyen komoly drámában megállná a helyét, de kellemesen csalódtam benne, ahogy az eddig számomra ismeretlen Michael Pena is el tudta mélyíteni a filmet hiteles alakításával.

Ayer hagyományaihoz híven a helyszín ismét Los Angeles, és ezúttal is egy zsarupáros van a középpontban: két újonc, Brian Taylor (Gyllenhaal) és Mike Zavala (Pena) járőrözéseit, mindennapi életüket követhetjük nyomon. Ayer igen merészet húzott, hiszen a film fele kézikamerával lett felvéve, és a másik fele is igyekezett beleilleni ebbe a kézikamerás perspektívába. Mivel manapság az effajta filmek egybeforrtak a horror zsánerével, ezért nagy előítéletekkel kellett megküzdenie az End of Watchnak, de ezt az akadályt sikerrel vette.

Training Day - Kiképzés (2001)

Denzel Washington a farkas, aki a többi farkasra vadászik a filmben

A sors úgy hozta, hogy karácsony környékére jutott elég időm arra, hogy végre ismét lelkiismeretesen foglalkozzak a blogommal, arról nem is beszélve, hogy rengeteg filmet sikerült megtekinteni az utóbbi időszakban, úgyhogy van miről írni. A Training Day nem egy mai darab, de a következő blogbejegyzésem miatt szükséges megemlékeznem erről is, hiszen ahogy az End of Watchot, úgy ezt is David Ayer írta, aki úgymond a fiatalkorából merít folyton ihletet, ha Los Angelest kell megmutatni a maga valóságában.

És ez a valóság nem egy sétagalopp itt a 21. században: az a csillogás-villogás, ami Hollywoodból visszaköszön, az egy olyan jól működő álarc, amire minden nagyvárosnak szüksége van. Ahogy Budapestet sem rögtön a nyolcadik kerülettel reklámoznánk egy külföldi számára, úgy érthető módon Los Angelest sem a mexikói és a fekete negyedeivel fogják promózni, ahol tényleg egyetlen törvény uralkodik: a túlélés törvénye.