
Ayer hagyományaihoz híven a helyszín ismét Los Angeles, és ezúttal is egy zsarupáros van a középpontban: két újonc, Brian Taylor (Gyllenhaal) és Mike Zavala (Pena) járőrözéseit, mindennapi életüket követhetjük nyomon. Ayer igen merészet húzott, hiszen a film fele kézikamerával lett felvéve, és a másik fele is igyekezett beleilleni ebbe a kézikamerás perspektívába. Mivel manapság az effajta filmek egybeforrtak a horror zsánerével, ezért nagy előítéletekkel kellett megküzdenie az End of Watchnak, de ezt az akadályt sikerrel vette.
És a többit is. Hiába indul tipikus zsarus filmként, ahogy haladunk egyre előrébb a sztoriban, egyre közelebb és közelebb érezzük magunkhoz a két főhőst. Finomítok, a két főszereplőt, hiszen a film során számtalanszor elhangzik, hogy attól még, hogy teszik ők a dolgukat, nem tekintik magukat hősöknek, csak olyan rendőröknek, akik a lehető legjobban igyekeznek végezni a feladataikat. Életeket mentenek, bűnözőket fognak el, de nem azért, mert szuperhősök, vagy dicsőséget akarnának halmozni - bár azért ez is felüti a fejét náluk, de ez az emberi természetből fakad - hanem csupán azért, mert nekik ez a szakmájuk.
Eddig az ilyen kézikamerás horrorok alapja az volt, hogy a kézikamerával még közelebb lehet hozni a félelmet a nézőhöz, mintha ő maga is átélné az egészet. David Ayer tökélyre fejlesztette azt, amit a legtöbb ilyen horror nem tudott véghez vinni: valóban beszippant minket ez a rendezésmód, és úgy érezzük, hogy mi vagyunk az eleinte kívülálló harmadik a rendőrautóban, a járőrök során, de a végén már gyomorgörccsel küszködve izgulunk értük.
Nagyon remélem, hogy azt, amit Ayer itt megvalósított, példaként fog szolgálni mindazok számára, akik a későbbiekben szintén hasonló módszerrel akarnak majd filmet forgatni. Persze kellenek hozzá mély karakterek, és egy olyan sztori, amit lehet, hogy Ayernél személyes emlékek, tapasztalatok ihlettek, de ami már kísértetiesen közel áll a valósághoz. Filmszakon végzett hallgatóként az első számú szabály, amit belénk sulykoltak, hogy a film sohasem a valóság, még ha dokumentumfilmről is van szó. Viszont az End of Watchhoz hasonló remekművek hozzájárulnak ahhoz, hogy ezeket az átlag néző számára eleve vékony határokat még jobban elmossák.

Azonban a rendőri státusz alapjaiban szintén csak egy szakma, mint azt keservesen megtapasztaljuk a film végére. Akik eleve áthágják a törvényeket, azokat nem fogja visszatartani egy olyan cselekedet, ami azok ellen irányul, akik a törvény szolgálatába helyezték magukat. Pont az ellentétét látjuk itt a Kiképzés Alonzójának: ő ott farkasnak képzelte magát, megrögzült téveszméjének köszönhetően már domináns alfa hímnek. Az End of Watch főszereplői pásztorok, akik szintén téveszme szerint élik mindennapjaikat: azt hiszik, hogy a farkasok harapásai nem fognak sebeket ejteni rajtuk.
Mindkét téveszmének fatális következményei lesznek. Azonban ebben a filmben a néző a végére már-már felkiált, hogy az igazság érvényesüljön - hirtelen eszembe se jut ehhez hasonló élmény, amikor ennyire akartam, hogy a jók éljék túl, a gonoszak pedig mind dögöljenek meg. A valóság azonban sosem úgy működik, mint egy mese vagy egy hollywoodi happy endinggel végződő film. Az End of Watch végén van egy apró feloldás, de ez csak még inkább hozzájárul ahhoz, hogy a néző elfacsarjon néhány könnycseppet. Én is megtettem, így nem is úszhatja meg a film egy nagyon erős A értékelés nélkül. 2012 kötelező filmje a The Grey és a Cloud Atlas mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése