Glory - Az 54. hadtest (1989)

Mivel serényen dolgozom legújabb regényemen, ezért a napokban Denzel Washington-maratont tartottam. Hogy pontosan miért, majd később elárulom, lesz egy nagyon komoly felhívás, úgyhogy a hű olvasóim figyeljék minden egyes posztomat árgus szemekkel!

De elég a kertelésből, térjünk is rá a lényegre, a Gloryra. Emlékszem, amikor először láttam ezt a filmet, még nem nagyon vágtam az angolt, és teljesen letaglózott a vége, amikor a cselekmény során megismert összes karakter 10 perc alatt meghal. Akkor mérhetetlen gyász lett rajtam úrrá, és nagyon sajnáltam mindenkit, nemcsak a filmből, hanem a valóságból is, hiszen a Glory történelmi eseményen alapszik. Az első, teljesen feketékből álló hadtestről szól, akik az amerikai polgárháborúban részt vettek. Mint a film végén megtudjuk, többek között az ő hősiességüknek köszönhető, hogy megfordult a háború menete, és végül az északiak nyertek.

Most, majd tíz évvel később újból megtekintve a Gloryt már az abszolút felháborodás jellemez engem. A hadtest parancsnoka, a Matthew Broderick által alakított Shaw ugyanis nem volt más, mint egy önző kis mitugrász, aki csak a hírnevet szerette volna elhappolni magának mások elől. Tény, ami tény, önzősége nélkül nem született volna meg a film, és talán végül nem születtek volna meg a többi fekete hadtestek, de akkor is, kijár ennek az embernek egy nagy középső ujj felmutatása.

Az utolsó húzásával pedig mindazt a szimpátiát sikerül lerombolnia, amit nagy nehezen felépít a nézőben. Igazából az igazán nagy csatát a film első háromnegyedében vívják meg a főhőseink, amikor is a fekete katonáknak és feletteseiknek meg kell küzdenie a 19. századi feketékkel szembeni előítéletekkel: hogy ők semmire sem jók, csak munkára, és nem többek, mint a háziállatok. És bár az északi oldal lázadása a feketék felszabadításához is visszavezethető, azt kell látnunk, hogy az északiak elképzelése semmiben sem más déli társaik véleményétől.

Ahogy előbb saját feletteseik tiszteletét, majd egymásét, míg végül a többi hadtestét is elnyerik, az az igazi harc számukra, és ez idő alatt kapjuk a film legerősebb jeleneteit. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen itt van Denzel Washington, aki ezért az alakításért szintén Oscar-díjat nyert legjobb mellékszereplő kategóriában, vagy Morgan Freeman. A nagy fekete színészek közül tényleg csak Samuel L. Jackson hiányzott innen, bár őt nehéz elképzelni egy ennyire drámaira kihegyezett alkotásban - bár ott van a Sebezhetetlen, ahol szintén nem egy laza csávót alakít. De ez most nem is annyira lényeges.

Ami viszont releváns, ahogy Matthew Broderick büszkeséggel írja alá a hadtest végítéletét. Egy olyan erődöt kellene bevenniük, ami kb. bevehetetlen. Még a generálisok is úgy vélik, hogy az első rohamozó hadtest veszteségei legalább 90%-osok lesznek, erre Broderick jelentkezik, hogy ők bizony megcsinálják, amit megkövetel a haza. Mindezt azért, mert amúgy senki sem emlékezett volna rá, hogy ő egy feketékből összeállított hadtestet irányított az amerikai polgárháború során, amikor történt sok ennél fontosabb esemény is.

Természetesen totális veszteséget szenved a hadtest, a főszereplők mind elhullanak, utána pedig megkapjuk a végén, hogy az erődöt sosem sikerült bevenniük az északiaknak. Ugyanakkor az 54. hadtest hősiessége megihlette a feketéket, és még több önkéntes jelentkezett harcba az északiak oldalán. Mindez sovány vigasz a néző számára.


Nagyon elragadtattam magam a történet részletezésével, úgyhogy térjünk át magára a filmre. Edward Zwick egészen hiteles atmoszférát teremtett, ahogy bemutatja a feketék által benépesített hadtáborokat, ahogy szegények mezítláb voltak kénytelenek beletanulni a katonás rendszerbe. A színészi alakítást sem érheti panasz. Amiben a Glory kiemelkedik, az a 19. századi feketék mentalitásának, világképének a bemutatása. Ők is tisztában vannak, hogy öngyilkos-merényletre vállalkozott a parancsnokuk, de büszkeséggel néznek szembe a következő nappal, és az esti imádságuk, vallomásuk bajtársaik előtt, a ropogó tábortűz mellett egészen szívfacsaró. Ők maguk is rádöbbennek, hogy az elmúlt évek során igazi testvériség alakult ki - nem csak a bőrszínük miatti testvériség, hanem olyan, ami csak a katonák között tud kialakulni.

Meggyőződésem viszont, hogy a főhősként szolgáló Shaw-t sokkal szimpatikusabbnak mutatták be, mint amilyen valójában volt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy csak Shaw levelei alapján tudták nagy vonalakban összefoltozni az akkori eseményeket, úgyhogy ez a részrehajlás végtére elnézhető az alkotóknak. Mindenesetre azóta is azon gondolkozom, hogy vajon Shaw számolt-e azzal, hogy ilyen utóhatása lesz az ő önfeláldozásuknak? Vagy tényleg csak a saját hírnevének öregbítése vezette? Ki hogyan vélekedik erről? Hasonló szituációban máshogy cselekednénk?

Még az értékelés előtt két gondolat. Az első, hogy nem tudom, ki találta ki a 18-19. századi hadviselést, de a legnagyobb bolondja volt a hadtörténetnek. Ez az álljunk egymással szemben és sorozzuk meg a másikat sortűzzel hadi technika a legorbitálisabb baromság volt, amit valaha is kitaláltak. A második: mivel közvetlen Ayer filmjei után néztem a Gloryt, ezért önkénytelenül is elkezdtem párhuzamot vonni a 21. századi és a 19. századi feketereprezentáció között. És arra kellett jutnom, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy olyan most a feketék és fehérek közötti viszony, amilyet Ayer műveiben is láthatunk. Azt a sok sarat, amit kapott a fekete társadalom három évszázadon keresztül "barátoktól" és ellenségektől egyaránt, nem véletlen, hogy olyanná formálta az amerikai feketék egy bizonyos rétegét, amilyennek látjuk őket, ha egy bűnnegyed utcáit járjuk. És ez igazából elkeserítő. Fel is merült bennem a gondolat, hogy pár évszázaddal később majd hogy fognak erre a 21. századra mutogatni, mint milyen társadalmi problémák gyökerére?

A Gloryn egyébként már meglátszik a kor, a film végi csata már kicsit viccesen veszi ki magát. De mint írtam, nem is az film gerince, hanem az első 90-100 perc. Ha csak azt kéne értékelnem, akkor az A-t ostromolná az értékelés, így viszont csak egy erős B-t tudok adni neki.