Session 9 (2001)

Kissé vicces, hiszen abban a tudatban léptem be a 21. század második évtizedébe, hogy az elsőben egy valamirevaló horror sem született. Mondjuk a Descent bejött, de ezen kívül a többi hírmondó eme zsánerből átcsapott inkább vígjátékba, és én személy szerint többet röhögtem egyes horrorfilmen, mint rendes vígjátékokon. Aztán az elmúlt hetekben találtam rá a Session 9-ra, melyet érdekesnek találtam, és cserébe kaptam egy olyan filmet, mely a The Thing óta először tudott teljesen a hatása alá keríteni.

Pedig Brad Anderson filmje tökéletesen beleillik a horrorfilmek felhozatalába: az azóta a CSI-ban befutott David Caruso a legnagyobb név, amúgy másodrangú színészekkel találkozunk a bő 100 percben, viszont csalódást egyikük sem okoz, és színészi játékban is bőven kiemelkedik ez az alkotás az elmúlt évtized horrorjai közül. Már az alapszituáció is megadja a kellő hangulatot: egy elhagyatott elmegyógyintézetben játszódik a történet, amit hőseinknek kell felújítania záros határidőn belül, hogy nagy gázsira tegyenek szert.

A rendező legnagyobb húzása, hogy egészen a végéig nem tudjuk, hogy mivel van dolgunk. Egy egykori beteg szelleme kísérti hőseinket vagy egy élő személy, akinek nem tetszik, hogy idegenek járják az elhagyatott folyosókat?! Ha már felhoztam a The Thinget, ez is azon az elven működik, hiszen egy idő után nemcsak a nézőnek, de a hősöknek is gyanús lesz a másik, és fellép a bizalomhiány, ami parát szül. Ehhez a környezet is adott, és van egy sötét hangulata, melyet az épület, és a régi felvételek hallgatása ad.

A cselekmény csavara bevallom, nálam ütött, és kellőképp fordulatos volt. Az utolsó kezelés utolsó mondatai, melyek a filmet zárják, valószínűleg még sokáig fog a fülünkben visszacsengeni. Nemcsak azért, mert "Simon" hangja hátborzongató, hanem azért is, mert mondanivalójában sok ember találhat igazságot - főleg ha meg akarunk magyarázni olyan rémtetteket, mint a hetekkel ezelőtti norvég gyilkosságot, és az ehhez hasonlókat, melyekre nincs racionális magyarázat. Vajon tényleg mindannyiunkban ott lakozik a gonosz, az emberi lélek legmélyén, mely csak arra vár, hogy előtörjön? Egyesek Sátánnak, mások simán gonoszságnak nevezik, minden embernek saját joga eldönteni, hogy ő hogy vélekedik erről, viszont én is azon a véleményen vagyok, hogy egy alapvető gonoszság mindenkiben benne van. Ezért is lenne nagyon fontos az, hogy milyen nevelést kapnak a mai gyerekek...

Zárószóként: aki szereti az igényes horrorokat, mindenképp próbálja be ezt. A film egyáltalán nem vontatott, változatos és érdekes karaktereket vonultat fel, és mivel nincs sok szereplő, ezért megadatik az esély rá, hogy a néző akármelyikkel tudjon azonosulni, hiszen a mindennapi, dolgozó emberek típusai köszönnek vissza a képernyőről. Az biztos, hogy elhagyatott elmegyógyintézeteket messzire el fogom kerülni ezentúl.