The Killer Inside Me (2010)

Ezt a filmet napokig kellett emésztenem, mert annyira a szemünk elé tárja, hogy mennyire egyszerű lelépni a helyes ösvényről, és rálépni a gyilkosság útjára, hogy az már-már megrémisztett és elgondolkodtatott engem is. Amilyen rezzenéstelen arccal gyilkolja végig Javier Bardem a No Country for Old Ment, itt ugyanolyan hatást ér el Casey Affleck teljesen kiszámíthatatlan karaktere.

Casey Affleck egy helyi sheriffet alakít, aki gyermekkori sérelmei miatt akar bosszút állni a helyi város nagymenőjének a fián. A gyilkosságról azonban teljesen el akarja magáról terelni a gyanút, ezért úgy állítja be, mintha egy kurva ölte volna meg a gazdag papa gyerekét. A bökkenő csupán annyi, hogy hősünk időközben szerelmes lesz a szajhába, akivel meghitt délutánokat és estéket tölt együtt - a néző azt hinné, hogy ezért gyilkolási szándékát az utolsó pillanatban megmásítja, de ehelyett egy brutális összeverésnek leszünk tanúi.


Casey Affleck alakítása már a Gone Baby Gone-ban is tetszett, de itt nagyon jól áll neki az a higgadtság, ami szerintem egyfolytában árad az arckifejezéséből. Higgadtságot tükröz, de ugyanakkor félelmetes is, és ezt a félelmet nemcsak mi nézők érezzük meg - főleg az előzmények tudatában - hanem azok a nyomozók is, akik a gyilkosság miértje után kutatnak. Azonban pont ez a higgadtsága és úgymond érzéketlensége keveri őt gyanúba, és hiába van meg minden alibije, a gyanú árnyéka sosem kerül le róla.

A filmet nézve Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése jutott az eszembe, mint annak pont ellentettje. Míg abban a regényben ugye a főhőst felemészti a gyilkosság, itt azt láthatjuk, hogy az ember képes megbirkózni azzal a teherrel, amit egy ember megölése vált ki, mivel a gyilkos mindannyiunkban megvan. Ha elhisszük azt, hogy ez ellen a gyilkos ellen nem tehetünk semmit, és teljesen természetes velejárója énünknek, akkor még a diliházban sem tudnak minket megtörni. Bár a film ezen jelenetében mutatkoznak jelei annak, hogy Casey Affleck karakterére is hatással van az elmegyógyintézet hangulata, de így is jobban helyt áll, mint ahogy azt látni szoktuk egyéb filmek hősein.

És hogy miért kellett emésztenem ezt a filmet? Pont azért, amiért ilyen egyszerűen állítja be egy ember megölését. Illetve nem is ez az, ami igazán berántja az embert, hanem az, hogy még a legjobb ember - mert hát nem véletlenül kapta meg azt a sheriff jelvényt főhősünk - is elbukhat. Ezt láthatjuk a The Dark Knightban is, bár minden realizmusra történő törekvése ellenére tisztában vagyunk vele, hogy az képregényadaptáció, míg itt a kőkemény, dél-USA-beli "valósággal" szembesülünk. Ez a tény, hogy főhősünk elvileg a jó oldalon áll, a többi nyomozót is megtéveszti. Még akkor sem képesek határozottan cselekedni és lecsukni őt, amikor már szinte 100%-osan bebizonyosodott bűnössége, és ez végül mindannyiuk halálával fog végződni. A főhős jellembeli kontrasztja azonban végig megmarad: szerelmével együtt hal meg, miközben azt mormolja, hogy mennyire szerette őt, és sajnálja, hogy majdnem halálra verte.

Nem mondanám, hogy épelméjű Casey Affleck karaktere, de pont ez adja karakterének erősségét, amire nagyon jól építkezik az egész film. Egyedül azt nem értem, hogy Kate Hudson hogy került a filmbe Jessica Alba mellé... utóbbi annyira gyönyörű, míg előbbit 100 perc alatt sem tudtam megkedvelni, pedig láthatunk belőle pikáns részleteket is. Sőt, kimondom, kifejezetten csúnya ez a színésznő. No de ennyi legyen a legnagyobb negatívuma a filmnek.