The Three Musketeers - A három testőr (2011)

A legbadassebb Athos-Porthos-Aramis felállás

A cím ne tévesszen meg senkit - a film kölcsönzi Dumas hőseinek nevét, meg a korszakot, de valójában nem szabad ennél mélyebb kapcsolatokat keresni a két mű között, hiszen akkor az a film élvezetének rovására megy. Lehet le leszek hurrogva, de én baromira jól szórakoztam ezen az alkotáson, hiszen tisztában voltam már az első jelenet után, hogy hogyan kell hozzáállni ehhez a filmhez: mint egy paródiához.

Vagy mondjam úgy, hogy Paul W.S. Anderson műve nem veszi komolyan magát? Ez az állítás is megállná a helyét, sőt inkább ez állna közelebb az igazsághoz. Mindenesetre amikor Athos a film első 2 percében felbukkan latex szerű öltözékben, gázálarcban a velencei csatornából, akkor egy nézőnek sem támadhat az a gondolata, hogy ez a film a korhűségéről és a valóság talapzatán maradásáról fog majd elhíresülni. Nem, ez inkább egy eszement kosztümös akció-paródia, és ebből a műfajból ki is magaslik, azt kell mondjam.

Kap itt a francia és az angol királyi ház elég sok kritikát, és bár nem nevettem hangosan rajtuk, azért mindig elmosolyodtam azokon a jeleneteken, amikor az ifjú francia király minél rikítóbb színben próbált meg feltűnni, hogy ezzel elhódíthassa a politikai érdekből hozzáadott feleségét. No meg Orlando Bloom is sziporkázik Buckingham szerepében - talán a Bloom kritikusok azt mondanák, hogy az ilyen szerepek az igazán testhez állóak Orlandónak, akik beképzeltek, de bugyuták, és sokszor lehet elmosolyodni a nagyon béna dumáin.

Nézzünk rá Bloomra, nem lehet komolyan venni, igaz?

Szóval van ez a paródia vonulata, ami teljesen kifordítja a megszokott három testőrös korszakot. A csúcs azért mégiscsak a 17. századi zeppelin lesz, akarom mondani a zeppelinek. Mert nem, nem elég egy léghajó, attól még nem dobná el az agyát a néző, készítsünk rögtön egy akkorát, mely szinte megegyezik a Notre Dame méretével, meg tartaléknak még legalább százat, menjünk biztosra - bár utóbbiból csak az utolsó képkockáknál kapunk ízelítőt.

A paródia szál mellett azonban ott van az akció, és komolyan mondom, hogy ezt sem érheti kritika, hiszen nagyon élvezetes és izgalmas koreográfiákat állítottak össze, melyek egyrészt teljesen valószerűtlenné teszik az egész filmet, másrészt viszont, mint már mondtam, rögtön az elején megállapodik a film a realitástól való elrugaszkodásnál.  A nézőnek pedig csupán az a dolga, hogy a 110 perc játékidő alatt végig eszében tartja ezt a szemléletmódot, és akkor valóban élvezhető lesz, és nem fog kiakadni azon, hogy mit összeakrobatikáznak ezek a Notre Dame tetején.

W.S. Anderson bízva a film sikerében, mindent megtett, hogy eléggé nyitott véget teremtsen a folytatáshoz. Így a Christoph Waltz által alakított Richelieu sem nyeri el méltó büntetését az eddigi három testőrös filmekkel ellentétben, valamint Buckingham hercege is Franciaország felé igyekszik több száz tagot számláló hajó- és léghajóhadseregével. Én pedig bízom, hogy kapunk folytatást, mert az ilyen kosztümös, agyeldobós filmekből hiány van. Le leszek hurrogva, de egy B--t simán megért az élmény.