50/50 (2011)

Amikor kiderült, hogy egy rákos ember életéből próbálnak meg egy vígjáték-drámát készíteni, elhiszem, hogy sok ember húzta a száját - de valamiért a 50/50 mégis működik.

Elsősorban ki kell emelni a karaktereket, és ezzel együtt a színészeket is. Seth Rogen azt hozta, amit tőle már megszokhattunk, de mégis képes volt egy új lapot előhúzni a színészi skálájából. Ami a Funny People-ben nagyon nem jött át, az most sikerült - egy aggódó barát, aki nemcsak beteg barátját, de egyben önmagát is azzal igyekszik megnyugtatni, hogy próbálja lazára venni a dolgokat. Joseph Gordon-Levitt, bár sokan elképzelhetetlennek tartották, jól hozta a főhős szerepét, és a néző tökéletesen bele tudja élni magát a helyzetébe: eleinte 50% az esélye a rák leküzdésére, boldogan és reményteljesen jár el különböző kezelésekre, de ahogy érzi, hogy nem javul az egészsége, úgy romlik meg a kapcsolata a közeli barátaival, szeretteivel is. Anna Kendrick is üde színfolt volt a vásznon - a tapasztalatlan terapeutát alakítja, aki igyekszik ráeszméltetni betegeit, hogy még nincs vége az életnek azzal, hogy rákot diagnosztizáltak a szervezetükben, azonban látva JGL karakterének szenvedését maga is elbizonytalanodik a kezelése helyességében.

A film legnagyobb erőssége, hogy tökéletesen ráérez azokra a pontokra, amikor elereszthető egy-két, akár alpári poén is, és tudja azt is, hogy mely jelenetek követelik meg az abszolút komolyságot. Ne feledjük, hogy az egész filmet átjárja a rák kóros lebenye, és ez a nézőre is áttelepszik idővel, viszont ezek a rövidke kis csipkelődések, humorizálások a mi kedélyünket is feljavítják, nemcsak a szereplőkét.

A másik erős képsora a 50/50-nek, ahogy JGL karaktere a legnehezebb óráiban jön rá, hogy kik is azok, akikre igazán számíthat, akik igazán megérdemlik az ő szeretetét. És ezzel együtt, természetesen, arra is rádöbben, hogy mennyi felesleges dologgal töltötte el eddigi idejét, a végső következtetés pedig az lesz, igen lehangoló módon, hogy igazi nagy szerelem nélkül távozhat majd tovább a túlvilágra. Százszor meg százszor elhangzik életünkben, hogy a pénz nem boldogít, sokkal fontosabbak a barátok és a szerelem - és JGL szemszögéből láthatjuk, hogy ez valóban így van.

A műtét előtti görcs ráül a néző gyomrára, és fellélegezve tapasztaljuk, hogy főhősünk túlélte a beavatkozást, majd feloldásként érkezik a Seth Rogen poén nem sokkal később. Most azonban, hogy túl van élete legnagyobb krízisén, és megvilágosult eddigi életmódjának helytelenségéről, mit kezd az új lehetőségekkel? Mi mit tennénk a helyében? Természetesen igyekeznénk minél hamarabb helyes vágányra terelni az életünket, kezdve azzal, hogy élünk a lehetőségeinkkel.

A film zárószava pedig gyönyörűen rak pontot az egész történet végére: So, now what?! Azaz, most mi legyen? Jonathan Levine rendező a nézőre bízza, hogy ő maga mit kezdene ezután az életével. Arra a nézőre, aki JGL-lel együtt átéli azt a hullámvasutat, amin minden rákkal diagnosztizált ember keresztülmegy. Felettébb elgondolkodtató a film végkicsengése, és valószínűleg minden néző ezután elmereng azon, hogy mennyi mindent hozott ki az eddigi lehetőségeiből. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy Seth Rogennel felálló film lesz ilyen nagy hatással rám, de ezt egyáltalán nem bánom. A 50/50 megér simán egy A--t nálam.