Tropic Thunder - Trópusi Vihar (2008)

Ben Stiller alkotása úgy működne, mint a jó bor: idővel egyre jobb lenne? Nem tudom, hogy csak nálam figyelhető meg ez a folyamat, de már első alkalommal is nagyon bejött ez a háborús film paródia, de most, hogy a napokban újra megnéztem, még inkább letaglózott, és talán többet is nevettem, mint első alkalommal. Erre kb. gyerekkorom kedvenc Jim Carrey filmjei voltak képesek a mai napig. Persze ilyen all-star casttel elvárható, hogy ne szarral gurigázzanak, és valami förmedvénnyel szúrják ki a néző szemét.

Nem is tudom, hogy egy minőségi vígjáték képes lesz-e valaha ennyi nagy nevet összeverbuválni egy film erejéig: Tom Cruise, Robert Downey Jr., Ben Stiller, Jack Black, Jay Baruchel, meg néhány azóta befutott színész, mint pl. Danny McBride. A legjobb a filmben mégis az, hogy komolytalanul veszi komolyan magát. Vagy fordítva. A poénokat sem hegyezi ki csupán a verbális vagy a tettleges poénokra, szép egyensúlyban tálalja a kettőt, és emellett a folyamatos reflektálások az egykori háborús filmekre... mindez egy tuti koktélt receptje, mely megkövetel némi filmes tapasztalatot, de még anélkül is eléri a hatását. Ha a posztmodernt valamiért lehet szeretni, azt pont az ilyen alkotások miatt lehet, melyek egyik vagy fő humorforrása az adott műfaj vagy az egész filmtörténet egyes nagy darabjaira való reflekciók. Többek között a Sikoly tetralógiának is ez az egyik erőssége.

Mindezek mellett pedig burkolt kritikát fogalmaz meg Stiller a színészi és a hollywoodi világról, miként zajlanak is ott a dolgok. Túlzás bizonyára van benne, de a profitorientáltság szerintem egyáltalán nincs messze az igazságtól - minden a pénzről szól, ez a filmszakmában főleg igaz.

Finom a szirup

Külön öröm azt nézni, ahogy a színészek színészeket alakítanak, akik épp egy új szerepbe próbálják meg beleélni magukat. Az is egy nagyon jó húzás volt Stillertől, hogy a megszerzett színészek a valós életben is kb. olyan státuszt töltenek be, mint a filmben - megkapjuk a kezdő Jay Baruchelt egy újonc színészként, a testiségéből viccet gyártó Jack Blacket, no meg a kiismerhetetlen Robert Downey Jr.-t. Ugyebár arról sem szabad elfeledkezni, hogy milyen promót kapott ez a film anno, és hogy milyen öröksége van: Les Grossman ugyebár már tavaly is fellépett az MTV díjátadón Ludacris dallamaira. No meg Booty Sweatet azóta is lehet kapni Al Pacinótól.

Stiller filmjeiért nem igazán voltam oda, de el kell ismerni, hogy ezzel a filmmel belopta magát a szívembe, és ez egy olyan film lesz, melyre évtizedek múltán is hivatkozhatunk, hogy a posztmodernben így kell egy másoláson alapuló, de a sok másolástól unalomba mégse fulladó alkotást készíteni.