2011. szeptember 13., kedd

Bunraku (2010)

Mit kapunk, ha összekeverjük az Afro Samurai című sorozatot a Sin City látványvilágával? Hát pontosan a Bunraku című filmet, amelytől nem kell megijedni a japán bábszínházra utaló címe hallatán, hiszen bár a japánok is megjelennek a filmben, sőt az egyik főhős is közülük kerül ki, ez egy tipikus nyugati társadalmat kritizáló mű. A kritikán túl rendkívül szórakoztató egy darab, hiszen akármennyire is elrugaszkodott a történet alapszituációja és a film látványvilága a valóságtól, azért a természet és az emberi teljesítmény törvényeire odafigyelt Guy Moshe a rendezői székben, és nem kapjuk meg nevetséges verekedések sorozatát, mint az a The Warrior's Wayben volt tapasztalható, hanem izgalmas és teljesen kiélezett harcoknak lehetünk szemtanúi. Hogy mit is jelent ez?! Azt, hogy felvetődik bennünk az a gondolat többször is, hogy valamelyik főhősünk nem éli túl a filmet.

De ne siessünk annyira előre. A Bunrakut nehéz lenne műfajilag behatárolni, hiszen sci-fi, akció, groteszk humor, és a manapság egyre népszerűbb corrupt west meets the prideful east vonulatok is fellelhetők benne, a képregényes hatásokról nem is beszélve. A látványvilág legyen bármilyen furcsa is (valószínűleg emiatt kapta a Bunraku címet), a rendező tökéletesen kezeli azt és kalauzolja a nézőt benne, pedig a film elején féltem, hogy ezek a papírépületek és az élénk színek az élvezet rovására mennek, de kellemesen kellett csalódnom. A történetre rátérve: mint minden jövőben játszódó sci-fi, az első percekben itt is kapunk egy kis bemutatót, hogy hogyan is jutott el a filmbeli világ oda ahova. Az emberek mindig is harcias ösztönlények voltak, és mindenek felett magához a gyilkoláshoz értettek leginkább: öldöklésen keresztül pedig hatalomra tettek szert, így került a környék élére a Nicolát alakító Ron Perlman, akinek nagyon otromba frizurája van, de úgy tűnik, hogy őt nem aggasztják az ilyen részletek, és szívesen elvállal mindenféle mellékszerepet. Hogy az Afro Samuraira való reflektálásom értelmet nyerjen, a környék feletti hatalom fenntartására Nicola 9 gyilkost foglalkoztat, és egész egyszerűen Killer #2, #3, stb a nevük, egészen 10-ig - az első helyen természetesen a mesterük áll. Az egyik legérdekesebb karakter is közülük kerül ki Killer #2 személyében, aki leginkább a Becstelen Brigantyk Hansájára hasonlít, képregényes keretek között: sosem lehet tudni, hogy mikor játszadozik az emberrel, és mikor viselkedik teljesen komolyan, a teljesen kiszámíthatlan személyiség, aki bármelyik percben képes végezni a másikkal.

De hogy a főhősökről is szónokoljak: Josh Hartnett és Gack Camui alakítják a két badass főszereplőt, akik ilyen-olyan okok miatt szembe szállnak a környék zsarnokával és annak szolgáival. Mint minden két főhőst foglalkoztató film, ez is úgy kezdődik, hogy az elején még ellenségnek tekintik egymást, de a film során fokozatosan ismerik el egymás képességét, és alakul ki barátság köztük. Segítőjük a Woody Harrelson alakította bárpultos, aki, mint a film végén kiderül róla, leginkább az italok kiszolgálásához ért, ezért nézi kb karfotelből végig az eseményeket. Demi Moore még az aki feltűnik a filmben, de annyira jelentéktelen a szerepe, hogy nyugodtan kihagyhatták volna az őt foglalkoztató jeleneteket.

Kissé furcsa úgy beszélni a film harcjeleneteinek valóságosságáról, hogy a film többi része teljesen irreális, de valóban ennek lehetünk szemtanúi. Bár a gyengébb harcosokat annak rendje és módja szerint könnyedén ártalmatlanítják főhőseink, a Gyilkosokkal nekik is meggyűlik a bajuk, és mint mondottam volt, a finálé közeledtével többször is átfut a gondolat a fejünkben, hogy  létezhet-e olyan, hogy a "gonosz" életben maradjon a "jók" kárára? Azonban amennyire dinamikusak és ötletesek voltak a fináléhoz vezető harcok, a két utolsó olyannyira hagy keserű szájízt maga mögött, mert csak a tipikus "szerencse" és rosszfiúi elbizakodottság miatt ünnepelhetünk győzelmet hőseinkkel a film végén. Ennek ellenére a film narrátora, amolyan Rorschach féle megfogalmazásban szállítja nekünk a cselekmény kibontakoztatása közben a tanulságokat, hogy mik járnak főhőseink fejében és mire döbbennek rá a gonosz ellen indított (bosszú)hadjáratuk közben, és a teljesen agyatlannak tűnő öldöklésbe így csempész a film egy kis mondanivalót - hogy az a nézőben mennyi ragad meg belőlük, az megint más kérdés. Mindenesetre a hatalom kivívása mindig következményekkel jár: az oktalan gyilkolás bosszút szül, a hatalom megszerzése pedig annak a megtartásáért folytatott harccal folytatódik, ami mindig sokkal nehezebbnek bizonyul az előbbinél.

A Bunraku messze van a tökéletes filmtől, két órás filmidejére is azt mondom, hogy lehetett volna rövidebb, de mindezek ellenére egyedi darab, néhány érdekes karakterrel, egy még érdekesebb világnézettel és egyesek számára majd nagyon idegesítőnek bizonyuló látványvilággal. De ne feledjük, hogy a kultfilmek osztják meg az emberek véleményét a leginkább - bár nem hiszem, hogy a Bunraku valaha is ebbe a magasságba fog emelkedni, ennek ellenére mindenkinek bátran ajánlani tudom, hiszen nem sok ehhez hasonló van jelenleg a filmes palettán.

1 megjegyzés:

Koimbra írta...

Szerintem a film élvezhetetlen. Túl sokat akart markolni a rendező, de keveset fog. Túl sok mindenki előtt akar tisztelegni, de elbukik. Félelmetesen nagy katyvasz lett, jó nagy marhaság.