The Change-Up - Testcsere (2011)

Legközelebb a wc-be hugyozunk, bakker!

Hogy könnyedebb vizekre is evezzünk, essék pár szó erről a kiváló vígjátékról, amit igaz, hogy szétszedtek a kritikusok, de ha valamit kétszer megnézek, és mindkétszer végigröhögöm magam a poénokon, arra a vígjátékra lehet azt mondani, hogy szar? Ugye, hogy nem.

Bár elismerem, hogy a sztori és a mondanivaló is pofon egyszerű. Van két régi jó barát, az egyik már házas, gyerekekkel, nívós munkával, míg a másik egy örök szingli, amolyan Barney Stinson típus, aki mindenbe belekezd, de sosem fejezi be őket. Egy éjszaka elmennek együtt berúgni, és miután egy szent szobor által díszített szökőkútba eresztik az aznap este elfogyasztott sört, és mindkettőjük a másik élete után epekedik, másnap arra ébrednek, hogy a másik testében találják magukat. Az "idegen" porhüvelyben szembesülnek saját hibáikkal, amin igyekeznek a film végére javítani.

Mint írtam, nem bonyolították túl az alapszituációt, és igazából a cselekmény kibontakozását sem. Klisékre épül, mert szerintem a poénok jó részét ellőtték a már ezelőtt megjelent több ezer vígjátékban, de mégis működik, mert ebben a filmben megmondják a magukét a szereplők, és a kamera sem irtózik megmutatni a már-már blaszfémiának kikiáltható jeleneteket. Végső soron az alpári humorra épül, legyen szó egy szaftos káromkodásról vagy pucér seggekről vagy babák testnedveiről, melyek nem túl jó helyre repülnek a pelenkázás során. Az sem rontott a helyzeten, hogy Jason Bateman és Ryan Reynolds kapták a főszerepeket, akik láthatóan élvezték a szituációt. Bár Reynoldsban csalódtam a Zöld Lámpást követően, ezzel a filmmel visszaadta a reményt, hogy nem kell még őt temetni - a másik oldalon Jason Bateman az év meglepetésembere számomra, már a Paul mellékszerepében is jól hozta a kettősügynököt, és a Horrible Bossesban majdnem hasonló szerepkörben mozgott mint itt. Van egy új kedvenc vígjátékszínész a láthatáron? Minden bizonnyal.

Most szépen tedd le a kést!

És hogy a film tanulságáról is essék szó, azaz, hogy mindenki fogadja el magát, és ne a másik élete után sóvárogjon. Ez szinte minden mesében előkerül, pl. a személyes kedvencemben is, a Kung Fu Pandában, de ez egy olyan életigazság, amit nem elég kellőképpen hangsúlyozni, főleg a mai világban, ahol a reklámokon keresztül a tökéletesebbnél tökéletesebb alakú emberek, életvitelű személyek köszönnek vissza, és ezek belénk sulykolják, hogy nekünk is erre kéne törekedni. Azonban a boldog élethez nem kell olyan sok dolog: szeretet, szerető család, barátok. A film azért nem dramatizálja túl ezt a vonalat, szerencsére, nem is illene az első 80 perc hangulatához, de talán pont ezért működik, mert egyszerre sírsz a nevetéstől, és döbbensz rá a nézés közben, hogy igen: magunk alakítjuk az életünket, és csak tőlünk függ, hogy az milyen lesz.