Sherlock Holmes: A Game of Shadows (2011)

Most hogy leróttam tiszteletemet az első film előtt, essen szó a folytatásról. Ritchie és a szereplők mind visszatértek, Mark Strong elpatkolt karakterén kívül, és végre megismerhetjük James Moriartyt is, Sherlock Holmes főellenségét, akit Jared Harris alakít, és amondó vagyok, hogy panasz ezúttal sem érheti a színészgárdát.

Ritchie jó rendezőhöz híven megtartott mindent, amit az első filmben megkajált a közönség, és még nagyobb hangsúlyt fektetett arra, ami különösképp kiváltotta az emberek tetszését. Úgyhogy most kapunk három előre tervezős, belassított jelenetet, de hogy ne süllyedjenek bele ezek a jelenetek az unalom homályába, az utolsó kettőbe belecsempész egy kis újítást, ami meglepetésként érheti az embert - pozitív meglepetésként.

Mint azt az előző posztomban is írtam, az első rész szépen lepergett, az Árnyjáték azonban végig pörög, és nem lehet ok a panaszra a tempóját illetően - bár erre a részre is hallottam olyan véleményt, hogy túl vontatott vagy unalmas, szerintem meg még így is túl gyors lett, pedig Guy Ritchie minden percét kihasználja a két órás játékidőnek. Németországban kezdünk, majd visszamegyünk Angliába, aztán le Párizsba, és egy kitérő után végül Svájcnál állapodnak meg a kedélyek, ahol végül sor kerül a végzetes konfrontációra Sherlock Holmes és James Moriarty között.

A misztikumot most hanyagolta a cselekmény, de így is akadt elég rejtély, mely Sherlock által megoldásra várt, és itt sem árt, ha a néző odafigyel az apró részletekre, hogy követni tudja Sherlock gondolatmenetét - persze a végén ismét mindent megmagyaráznak, de azért csak elégtétellel jár az, ha valaki már előre kitalálja Holmes, és Moriarty terveit, úgyhogy hajrá!

Apropó, a színészekre visszakanyarodva, azért annyit megjegyeznék, hogy valaki mégis csak kilógott a szememben: Stephen Fry Mycroftja teljesen feleslegesen és üresen lógott a levegőben, nem tudott hozzáadni semmi komolyat a történethez, max humorforrásként lehet értékelni, de talán ebben a részben kevesebb kellett volna belőle, hiszen a tét komoly volt: egy világháború kitörésének megakadályozása. Eközben Mycroft meg meztelenkedéssel és hóbortjaival próbálja nevettetésre bírni a közönséget. Biztos az is közrejátszik, hogy év elején ugyebár lement a Sherlock BBC-s sorozat is, és az ottani Mycroft annyival másabb és erőteljesebb karakter, mint az az ember, aki itt visszaköszönt a vászonról, hogy így csalódásként éltem meg az élményt.

Moriarty és Holmes háromszor konfrontálódnak egymással, és mindhárom jelenet odaszögezi a nézőt a székbe. Pedig magasra volt téve a mérce, főleg Benedict Cumberbatch és Andrew Scott zseniális BBC-s, közös jeleneteit követően, de sikerült a nyomdokaikba lépni, ha nem is utolérni őket. Jared Harris Pisztrángot éneklős, kínzós percei azon vizuális élményeim közé fognak tartozni, melyeket nem fogok jó ideig kiverni a fejemből. Szóval aki művelődni is akar a 19. század végi operák és klasszikus zenék terén, annak plusz egy okot szolgáltat az Árnyjáték a megtekintésére.

Ugyanolyan jól szórakoztam, mint az első filmen, köszönhetően annak, hogy Ritchie betartotta a jó folytatás szabályait, és nem erőltetett bele olyan dolgokat (Mycroft kivételével) az Árnyjátékba, mely a kellemes szórakozás ellen ment volna. A záró pillanatok pedig arra engednek következtetni, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Robert Downey Jr.-t Sherlock kalapban láttuk - kérdés csupán az, hogy ki tudna Jared Harris nyomdokaiba lépni? Elég nagyra tették a mércét vele. Ez is egy erős B, csakúgy mint a 2009-es debütálás.