Willem Dafoe alakítja a haszonélvező vadász szerepét, aki úgy érkezik Tazmániára, hogy a rég kihaltnak hitt tazmán tigris utolsó fajtáját kapja el, busás jutalomért cserébe. Indítékairól senki sem sejt semmit, hiszen megbízója kiköti, hogy a lehető legtitkosabb módon cserkéssze be áldozatát, így egy közönséges természettudósként kér szállást egy helyi családnál.
Aztán ez a család, ahonnan a családfő férfi hónapokkal ezelőtt elveszett, rádöbbenti főhősünket arra, hogy az emberi kapcsolatok terén mennyire elhidegült a társadalomtól. Egyre közelebb kerül zsákmányának elejtéséhez, egyre mélyebb érzelmek fűzik a családhoz, főként a gyerekekhez, akik amolyan pótapaként tekintenek rá.
Bonyodalom persze akad, többek közt kiderül főhősünkről, hogy ő nem is egy természettudós, valamint az is, hogy nem csak ő eredt a tazmán tigris nyomába. De ezek csupán katalizátorként szolgálnak a Defoe karakterében végbemenő változásoknak, ezért érdemes a filmet úgy nézni, hogy közben minden mást kizár az ember, hiszen az apró részleteknek fontos a jelentősége. A végén a tazmán tigris elejtésével a pragmatikus, érzéketlen énjével is végez, és a záró jelenet, a gyönyörű zenével a háttérben, több mint megható.
Igazából rögtön a megtekintése után kellett volna róla írnom, de így két hét távlatában már nehezebben megy felidézni azokat a gondolatokat, melyek elárasztottak a film nézése közben. Nem egy könnyed darab, de Defoe már az Antikrisztusban is megcsillogtatta tudását, hogy tud mélyreható filmekben is maradandót alkotni. És mindemellett a tazmán környezetet is a maga valójában, elképesztő képekkel, jelenetekkel mutatja be a rendező. Szép, elgondolkodtató, maradandó darab, egy erős B az ítéletem felette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése