The Grey - Fehér Pokol (2012)

Liam Neeson sziporkázik azokban a filmekben, ahol nem kell osztozkodnia a főszerepen másokkal. A Taken után íme egy újabb alkotás, amiben már nem csak az akciósztár képességeit csillogtatja meg, hanem visszamegy a Schindler listája idejébe, és egy igen mély nyomot hagyó filmmel ajándékozza meg Joe Carnahan rendezővel együtt a nagyérdeműt.

Mi nekünk, nézőknek pedig nagyon jó dolgunk van, bár tegyük hozzá, hogy egy kicsit átverős a trailer a valódi filmhez képest. De ezen talán semmi meglepő sincs, hiszen valahogy be kell csalogatni a közönséget a vetítőtermekbe, és egy karakterdráma Neesonnel, mint egyedüli ismert szereplővel kevésbé lett volna csábító, mint egy vadonban-lezuhanunk-és-farkasokkal-megvívunk-a-túlélésért típusú film. Pedig valójában inkább előbbiről van szó, és a farkasokkal való harc csak a körítés a túlélők lelki folyamatai köré.

Igazából sok párhuzam felvonultatható a The Hunterrel, hiszen szereplőink szintén a vadonban találják magukat, egyedül, kiszolgáltatva a természetnek, és mindeközben döbbennek rá saját életük hiányosságaira és értékeire. Neeson egy olajtársaság vadásza, de míg munkája során segítségére van a puskája, addig a balesetet követően már csak az emberi ösztönökre és a puszta erőre, valamint leleményességre alapozhat. Vannak igazán naturalista, és az embert a székbe szögező jelenetek, mint pl. rögtön a repülőgép-szerencsétlenséget követően, amikor Neeson karaktere közli az egyik zuhanást túlélővel, hogy perceken belül utoléri a halál. Természetesen kétségbe esik a haldokló - ki ne tenné? - de Neeson mégis megnyugtatja, mondván nem szabad ellenkezni, annál rosszabb. Ez alatt a jelenet alatt szerintem nincs olyan néző, aki nem gondolná végig, hogy hasonló szituációban, akár a haldokló, akár a megnyugtató szerepében találná magát, milyen gondolatok ébrednének benne.

Már ez a párbeszéd megalapozza az egész filmet, és bár a túlélőket Neeson legnagyobb igyekezete ellenére egyenként leterítik a vadak, a menekülés során egyre több minden derül ki a szereplőkről. Az eleinte optimista és néha mosolyt fakasztó életszemléletet fokozatosan váltja fel a realistább, reményvesztettebb világnézet, mellyel tudatosul hőseinkben, hogy ez lehet az utolsó utazásuk az életben. Az utazás, azaz a mindennapi élet metaforája pedig, mint kiderül Neeson gyerekkori flashbackje során, nagy szerepet játszott a karakter életében, hiszen az apja szobájában kiakasztott versnek a sorai eme utolsó nagy megmérettetés során nyernek értelmet: Live and die on this day.

Sok szempontból meg lehetne közelíteni a történetet - van-e Isten, van-e előre eltervezett végzete az embernek, ezeket a kérdéseket maguk a karakterek is felteszik, gondolkodóba ejtve a nézőt - de a lényeg ez: Live and die on this day. A Holt Költők Társaságában Carpe Diemként hívják ugyanezt, azaz éljünk a mának, éljünk úgy, mintha az lenne az utolsó napunk a Földön. A záró jelenetsor alatt elkezdődik a szívfacsaró zene, mely szintén hasonlít a The Hunter végkifejletéhez, és a többi utas emlékképeit végignézve elmerengünk, hogy vajon mi utánunk mi maradna, ha hasonlóan pórul járnánk, és hogy valaki szintéén tiszteletét róná-e emlékünk előtt.

A rendező több keretet is használ, az említett idézettel kezdődik és záródik a film, emellett pedig a farkasfalka és a túlélők között is fellelhető a párhuzam: a történet ugyebár mindkét csoport alfahímjének összecsapásával zárul (megvárni a végefőcím végét egy konkrét végkifejletért, ha azt szeretnénk!), és a legérdekesebb, hogy bár erre volt kihegyezve a trailer, de csak arra a pár másodpercre látjuk Neesont rögtönzött Rozsomák karmokkal. De akármennyire is elvetemültnek tűnt az előzetesben ez az ötlet, a film egészét nézve egyáltalán nem lóg ki, és teljesen a realitás talapzatán marad az alkotás, ettől lesz ennyire megrázó és elgondolkodtató egy élmény. Vegyük akár az utolsóelőtti-előtti áldozatot, aki rádöbben törött lábbal, hogy egyrészt nem fog megmenekülni, másrészt az előtte elterülő látványnál úgy sem lesz szerencséje szebben gyönyörködni hátralévő életében, ha megmenekülnének valamilyen csoda folytán, vagy éppen Neesont az utolsó flashbackje révén, mind rádöbbennek életük helyességére/helytelenségére.

Nehezen találom a szavakat, és bizonyára kicsit kusza is lett a gondolatmenetel, de a lényeget szerintem sikerült leírni. Bár először B+on gondolkoztam, a gyönyörű alaszkai tájak, a film végi zene és maga a történet meg Neeson alakítása miatt muszáj vagyok A--szal értékelni ezt a filmet. A nyúlcipőben járó újév egyik legnagyobb meglepetése, mindenkinek ajánlom! A trailer senkit se riasszon el, aki szereti a drámát, ennél jobbat hasonló felállásból nem fog kapni.