Ronal the Barbarian (2011)

Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor először pillantást vetettem a Ronal the Barbarianből kivágott képkockákra. Látszott rajta, hogy animáció, meg hogy ezzel együtt nem marad ki a humor belőle, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól szórakozok majd rajta.

Persze fantasy rajongók előnyben lesznek a film megtekintésekor, hiszen a dán rendező triumvirátus rendkívüli hozzáértéssel nyúl hozzá az alapanyaghoz, és fordítja ki azt, mely minden egyes alkalommal hangos nevetésre késztet minket. Kapnak hideget-meleget a barbárok és az elfek, és bár nem tudom, hogy financiálisan hogy teljesített a film, de biztos vagyok benne, hogy nem fogytak ki az ötletekből.

Már a film eleji montázs megalapozza az egész alkotás hangulatát - egy gonosz démon rettegésben és uralma alatt tartotta az emberiséget, de egy bátor barbár végzett vele, majd mielőtt meghalt volna, vérét megitatta az emberekkel. Ezekből lettek a barbárok, akik a megmentő vérétől Arnold Schwarzenegger-féle kigyúrt állatokká váltak, akiket nem igazán az eszük, hanem a hősiességük és vakmerőségük irányítja. Főhősünk Ronal, az animációs mesékhez hűen kilóg ebből a társadalomból - nincs semmi izma, és nincs is oda a barbár életmódért, amit a film során sokszor hangoztat - fucking Barbarians!

Igazából a paródia jellege miatt is nagyon hasonlít a Your Highnessre, és mivel az is nagyon tetszett anno, nem titkolom, imádtam minden percét ennek a nem mindennapi mesének. Mert bár animációs film, Amerikában simán Rated R-ként promóznák, hiszen káromkodnak benne össze-vissza, és emellett a rendezők attól sem riadtak vissza, hogy a gonosz tényleg nagyon gonosz legyen, és hogy a jók oldaláról is hulljon a nép, véresen, ahogy kell. Itt is, csakúgy mint James Francóék kalandjában, egy visszatérő ősi gonoszt akarnak megakadályozni hőseink: Ronalhoz csatlakozik egy meg nem értett ősi rocker művész, egy titokzatos barbár lány, valamint egy hóbortos elf, akin keresztül remekül kifigurázzák a fantasyk nemes jószágait, külsejüktől kezdve a jellemükig bezárólag.

De aki nem is az a nagy fantasy rajongó, az sem panaszkodhat, hiszen az ilyen utalások mellett a verbális és a tettleges humorra is nagy hangsúly kerül - kezdve azzal a szembeötlő problémával, hogyha egy barbár félmeztelenül neked ront, miért nem érzel késztetést arra, hogy védekezésül megcsavard a mellbimbóit. Szóval ilyen eszeveszett hülyeségekkel találkozhatunk eme bő másfél órában, míg Ronal meg nem menti törzsét a pusztulástól, és elfogadott tagjává nem válik a közösségnek. Igazából annyira hiány van az ilyen művekből, meg akkora pozitív élményt nyújtott, hogy B+-nál lejjebb nem tudom értékelni. Csak annyit tudok mondani, hogy még-még-még ehhez hasonlókat!