Azzal tisztában vagyok, hogy a megközelítést tekintve nem túl hű Sir Arthur Conan Doyle novelláihoz, de mivel annyira nem vagyok jártas a világában, én ezzel nem is foglalkoztam. Kikapcsoltam az agyam, és hagytam hadd sodorjon magával az ár. Ez főleg a második résznél jött jól, de arról majd picit később.
Szóval Guy Ritchie adaptációját legtöbben buddy comedyként jellemzik, joggal, elvégre RDJ és Jude Law folyton ugratják egymást, de ez ad a cselekménynek egy újabb réteget, amit lehet élvezni. Sok ismerősöm azt mondta, hogy számára túl unalmas volt és vontatott a film, szerintem meg ha csak ezek a csipkelődések betalálnak, akkor már szórakozni lehet rajta. És aki anno élvezte Ritchie korai műveit, a Blöfföt és a Ravasz, az agyot (van egyáltalán olyan, aki nem?), az örömmel fogja tapasztalni, hogy a Ritchie-hez hű jellegzetességek visszatérnek. A belassítós, előre tervezős jelenetek azért mindenki számára megragadtak, joggal.
A másik, amiért még sokan húzták az emberek a szájukat, a túlzott miszticizmus, amit én pont ellenkezőleg éltem meg. Imádom az ilyen rejtélyes dolgokat, amikről a végén lehull a lepel, bár az igazat megvallva, engem rendesen megetettek, tisztára abban a hiszemben voltam, hogy itt valódi mágia uralkodik Sherlock Holmes körül. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet, hogy sikerült ennyire beetetnie.
A film másik nagy erőssége még a Hans Zimmer által komponált zene, ami tökéletesen illeszkedik a Ritchie által megvalósított, mocskos, piszkos londoni világhoz. Ajánlom folyamatos hallgatásra. Egyébként a film nálam simán kiérdemelt egy B-t, de mint említettem, eléggé megoszlottak a vélemények ezzel kapcsolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése