Antichrist - Antikrisztus (2010)

Ez a film tavaly ősz óta itt foglalta a helyet a gépemen, és Lars von Trier legújabb botrányának apropójából gondoltam végre megtekintem és hát legdurvább elképzeléseim közt sem gondoltam volna, hogy egy ilyen alkotást kapok a dán rendezőtől. Hogy őszinte legyek, az sem gyakran esik meg velem, hogy egy film után kell olvassak, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól értelmeztem-e az elmúlt másfél óra eseményeit. Persze mindenki úgy értelmezi a műalkotásokat, ahogy akarja, de a film főgondolata annyira radikális, hogy az ember tényleg meglepődik azon, hogy egy ilyen neves rendező ilyen témát prezentál nekünk, nézőknek. Spoileresen folytatom...

Az Antichrist nemcsak ábrázolásmódjában extrémen naturalista, amelyet egyes Fűrész meg Motel utánzatok is megirigyelnének, hanem a témája is olyan, amit ennyire nyíltan nem szokás bemutatni, és még a legnagyobb hímsoviniszták is kétszer meggondolnák, hogy a nagyközönségnek ilyen művel szolgáljanak. A rendező a gonoszság eredetét, mivoltát keresi, úgyhogy ez a vonulat párhuzamba vonható a Rítussal, de míg ott egy idegen entitásnak köszönhettünk minden rossz dolgot, itt a rendező szépen kijelenti, hogy a nők velejéig romlottak. Így, a szemünkbe mondja karakterein és képi világán keresztül, semmi kertelés.

A film elején a prológus során megkapjuk az alapszituációt, a katalizátort, mely elindítja a film cselekményét: apa és anya szeretkeznek, miközben az alvajáró kisfiuk kisétál a nyitott ablakon. Utánaolvasva tudtam csak meg, hogy milyen intellektuális montázzsal igyekezett Lars von Trier a nézőt még inkább behúzni a film hangulatvilágába, hiszen a prológus és az epilógus alatt hallott zene Händel Rinaldójából köszön vissza, amiben találkozhatunk a boszorkánytémával, azaz a női gonoszsággal - persze kérdés, hogy ki ismeri fel rögtön a darabot, amelyből a zene szól. A rendező a női főhősünkön (egyszerűen She a neve) keresztül bemutatja, hogy a középkori boszorkányüldözések nem lehettek véletlenek, és hogy a gonoszság belőlük fakad egész egyszerű okokból: mivel ők adnak életet az embernek, ezért nekik adatik meg a jog a pusztításra is - és ezt a legszebben mutatja be a film közepén, amikor kiderül, hogy szeretkezés közben az anya inkább élvezte tovább az együttlétet, mintsem a fia segítségére sietett volna.

She is a film előrehaladtával döbben rá erre a "tényre", és bár a férje megpróbál segíteni rajta, nem járhat sikerrel. A főhőseinkkel együtt jön rá arra  néző, hogy amitől a nő a legjobban fél, az saját maga, és a végén már mi is félünk ettől a kiismerhetetlen nőszemélytől, a környezettől (mely a nő szerint a Sátán temploma, és ezt bebizonyítandó, a rendező különböző erdei állatokkal és erdei látványképekkel igyekszik belesulykolni a nézőbe). Szerencsére a film nem tart 2-3 órán keresztül, mert ha így volna, akkor a néző teljesen beleőrülne a Trier által ábrázolt világképbe: minden rossz és gonosz, még az Éden is (így nevezik az erdőt, ahol a film nagy része játszódik). Míg a Buried a realizmusával tudott hatást gyakorolni az emberre, addig az Antichrist naturalista ábrázolásmódjával és radikális gondolatmenetével fogja megkérdőjelezni a világ vagy éppenséggel Lars von Trier helyességét.

Egy szó, mint száz, ezt a filmet sem azokra a napokra ajánlom, amikor valaki egy boldog filmre vágyik. Az biztos, hogy egyedi darab, nem mindennapi témával és megjelenítéssel, mely ha lehet hinni a különböző olvasatoknak, hűen tükrözi a rendező elmúlt 2-3 évi lelki világát. Meg ezt szerintem az elmúlt napokban tett kijelentései is megerősítik (miszerint szimpatizál Hitlerrel: itt olvasható a cikk).

Borongós, eléggé sötét világképe ellenére azonban egy jól sikerült mű - és minden ilyen ambivalens érzéseket vált ki a nézőkből. Természetesen ezt a radikális elképzelést, miszerint a nők minden rossz forrásai, én is elvetem. Azonban a kísértés mindig ott van, aminek ha engedünk, az nem mindig vezet jóhoz: ezt nagyon jól érzékelteti azzal, hogy a különböző szex jelenetek milyen funkciót töltenek be a karakterek fejlődésében.

Ha már karakterek, akkor ki kell emelni Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg alakítását, egy rossz szó nem illetheti őket. Az külön plusz, hogy bevállalták a szeretkezés jelenetek ennyire nyílt ábrázolását, de azért ne egy pornó filmre számítsunk, sőt lehet, hogy egy pár napra, hétre el is megy a kedve az embernek a szeretkezéstől a véres ejakulációs jelenet vagy a csikló levágása láttán.

Lars von Trier ezzel a filmjével belopta magát a kedvenc rendezőim közé: akinek sikerül ilyen szélsőséges érzelmeket kiváltania bennem, az már rossz művész nem lehet. Ezek után kíváncsi leszek a Melancholiára, hiszen annak az alapszituációja is érdekes szituációkat eredményezhet.