Az alapsztori a következő: mit csinál az ember, ha a mindennapi élet monotóniájából kiragadják őt, és hirtelen egy koporsóban találja magát. Élve. Jó pár lábbal a földfelszín alatt, egy idegen országban.
A nagy kérdés ezzel a filmmel kapcsolatban az volt, hogy mindenki kedvenc Van Wildere, azaz Ryan Reynolds, mennyire tudja betölteni majd a filmvásznat egy másfél órás alkotásban. Amondó vagyok, hogy csillagos ötösre vizsgázott, nem is értem, hogy miért nem lett még jelölve sem sehol se ezért a performanszért. Sokkal nehezebb dolga volt meglátásom szerint mint a 127 hoursban James Francónak, nem is beszélve arról, hogy annak a filmnek az első fél órájában másokat is láthatunk a képernyőn, és több helyszínen mozog a cselekmény.
Amikor az öngyújtó válik a legjobb barátoddá |
Mert hát miről is van itt szó? Arról, hogy ami körül vesz minket mind hazugság. A nagy USA, a liberalizmus és kapitalizmus fővára, akitől minden szabad polgár segítséget várhat - és kiderül, hogy magasról tojnak az olyan átlagemberekre, mint a főhősünk, és csak a pénz, a hírnév, na meg a kiszivárogtatás elkerülése a lényeg. Bár a látszatát felállították annak, hogy igenis érdekli őket az állampolgárainak léte, ha azok Irakban vagy akárhol fogságba esnének: azonban még ez a túszejtésekre specializálódott alakulat a hadseregen belül sem képes eredményt elérni a bajba jutottak segítésén. Vagy ha azt is mondják, hogy igen (a főhős többszörös rákérdése után is!), akkor a film végére kiderül, hogy ez is teljes hazugság, és a kezdetektől fals reményt tápláltattak főhősünkkel és a nézőkkel egyaránt.
A másik elgondolkodtató mondanivalója a filmnek, hogy miért is kerülnek ezekre a túszejtésekre sor a Közel-Keleten, Afganisztánban: amikor a túszejtőjével beszél főhősünk, és Ryan Reynolds afelől faggatózik, hogy miért van erre szükség, nem ártott ő semmit az araboknak, a válasz egyszerű: mi nekünk sem volt semmi közünk 9/11-hez, most mégis ők szenvednek, és nem azok, akik tényleg megérdemelnék.
És valóban ezt látjuk a mindennapi életünkben, hogy az átlag emberek szívnak, míg az országvezetők, a merényletet kiötlők élik "boldogan" életüket, és sosem azok bűnhődnek, akik valóban rosszat követtek el. (Bár most sikerült elkapni Bin Ladent, de nagy kérdés, hogy ez ismételten milyen dominóeffektust indíthat el a terrorizmus elleni harcban).
A filmre visszakanyarodva, bár nincs feltüntetve, hogy ez valós eseményen alapulna (elvégre ez már inkább szenzációhajhász dologgá növi ki magát, amivel plusz bevételre lehet szert tenni, holott lehet, hogy a valósághoz semmi köze), de az embernek nem lesz kétsége afelől, hogy az itt látott dolgok nem az emberi fantázia szüleményei. Ez a valóságról alkotott kép, amivel a Buried szolgál, megspékelve a keserű végkifejlettel hozzájárul ahhoz, hogy az ember kicsit átértékelje a dolgozóbarát cégekbe, valamint az állampolgárok mellett szentül kiálló országokba vetett hitét. Még ha Közel-Kelet hozzánk képest távol is van, a Buried elveti a csíráját annak a gondolatnak, hogy lehet egyszer mi találjuk magunkat élve eltemetve egy koporsóban. Ez pedig nem túl felüdítő gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése