Buried - Élve eltemetve (2010)

Múlt héten került sor ennek a filmnek a megtekintésére, és az igazat megvallva még mindig a hatása alatt vagyok. Aki hisz még a valós élet igazságosságában és abban hogy minden happy enddel végződik, az ne olvasson tovább. (Meg persze az se, aki még nem látta a filmet.)

Az alapsztori a következő: mit csinál az ember, ha a mindennapi élet monotóniájából kiragadják őt, és hirtelen egy koporsóban találja magát. Élve. Jó pár lábbal a földfelszín alatt, egy idegen országban.

A nagy kérdés ezzel a filmmel kapcsolatban az volt, hogy mindenki kedvenc Van Wildere, azaz Ryan Reynolds, mennyire tudja betölteni majd a filmvásznat egy másfél órás alkotásban. Amondó vagyok, hogy csillagos ötösre vizsgázott, nem is értem, hogy miért nem lett még jelölve sem sehol se ezért a performanszért. Sokkal nehezebb dolga volt meglátásom szerint mint a 127 hoursban James Francónak, nem is beszélve arról, hogy annak a filmnek az első fél órájában másokat is láthatunk a képernyőn, és több helyszínen mozog a cselekmény.

Amikor az öngyújtó válik a legjobb barátoddá

Itt viszont rögtön in medias res kezdéssel indítunk, és alig pár perc alatt be is szippantja az embert a film hangulata. Ebben Ryan Reynolds színészi munkája nagyban segít, aki szinte minden érzelmi átalakuláson átesik, ami ilyenkor elképzelhető: haragon,beletörődésen, reményvesztettségen... és ezeket a rendező, a spanyol Rodrigo Cortes, szépen bontakoztatja ki, és igyekszik egyensúlyba helyezni őket (harag-megnyugvás, reményvesztés-új remény), míg a végén megkapjuk a katarzist, ami garantáltan megérint majd minden nézőt és megbolygatja az eddig a világba vetett hitét.

Mert hát miről is van itt szó? Arról, hogy ami körül vesz minket mind hazugság. A nagy USA, a liberalizmus és kapitalizmus fővára, akitől minden szabad polgár segítséget várhat - és kiderül, hogy magasról tojnak az olyan átlagemberekre, mint a főhősünk, és csak a pénz, a hírnév, na meg a kiszivárogtatás elkerülése a lényeg. Bár a látszatát felállították annak, hogy igenis érdekli őket az állampolgárainak léte, ha azok Irakban vagy akárhol fogságba esnének: azonban még ez a túszejtésekre specializálódott alakulat a hadseregen belül sem képes eredményt elérni a bajba jutottak segítésén. Vagy ha azt is mondják, hogy igen (a főhős többszörös rákérdése után is!), akkor a film végére kiderül, hogy ez is teljes hazugság, és a kezdetektől fals reményt tápláltattak főhősünkkel és a nézőkkel egyaránt.

A másik elgondolkodtató mondanivalója a filmnek, hogy miért is kerülnek ezekre a túszejtésekre sor a Közel-Keleten, Afganisztánban: amikor a túszejtőjével beszél főhősünk, és Ryan Reynolds afelől faggatózik, hogy miért van erre szükség, nem ártott ő semmit az araboknak, a válasz egyszerű: mi nekünk sem volt semmi közünk 9/11-hez, most mégis ők szenvednek, és nem azok, akik tényleg megérdemelnék.

És valóban ezt látjuk a mindennapi életünkben, hogy az átlag emberek szívnak, míg az országvezetők, a merényletet kiötlők élik "boldogan" életüket, és sosem azok bűnhődnek, akik valóban rosszat követtek el. (Bár most sikerült elkapni Bin Ladent, de nagy kérdés, hogy ez ismételten milyen dominóeffektust indíthat el a terrorizmus elleni harcban).

A filmre visszakanyarodva, bár nincs feltüntetve, hogy ez valós eseményen alapulna (elvégre ez már inkább szenzációhajhász dologgá növi ki magát, amivel plusz bevételre lehet szert tenni, holott lehet, hogy a valósághoz semmi köze), de az embernek nem lesz kétsége afelől, hogy az itt látott dolgok nem az emberi fantázia szüleményei. Ez a valóságról alkotott kép, amivel a Buried szolgál, megspékelve a keserű végkifejlettel hozzájárul ahhoz, hogy az ember kicsit átértékelje a dolgozóbarát cégekbe, valamint az állampolgárok mellett szentül kiálló országokba vetett hitét. Még ha Közel-Kelet hozzánk képest távol is van, a Buried elveti a csíráját annak a gondolatnak, hogy lehet egyszer mi találjuk magunkat élve eltemetve egy koporsóban. Ez pedig nem túl felüdítő gondolat.