Howl - Üvöltés (2010)

A Hobo with a Shotgunról való írásomat követően gondoltam szolgálok egy olyan beszámolóval is, mely már sokkal pozitívabb képet ad a világról - illetve egy idealizált képet nyújt, melyet vagy elraktároz a néző vagy nem. Én előbbibe tartozom, és szerintem sokakat szintén megérinthet a Howl, mely egy életrajzi film, Allen Ginsberg nagy felháborodást kiváltó verseskötetét, annak tárgyalását és persze magát a költőt ismerhetjük meg közelebbről.

Akinek nem mondana semmit Allen Ginsberg neve, ne aggódjon, először én se ismertem, de ennek a filmnek köszönhetően közelebbről is megismerkedhettem a műveivel, melyek úgy vélem, hogy minden 20. századi és 21. századi fiatalnak mondanak valamit. Kezdjük ott, hogy az all-time kedvenc filmem a Holt Költők Társasága, és úgy alapjáraton közel áll hozzám a művészet, ideértve a költészetet is. Szóval az alapkoncepció rögtön felkeltette az érdeklődésemet, amihez még hozzájárult, hogy James Franco játssza a főszerepet, ő alakítja Allen Ginsberget a vásznon. A film láttán elmondható, hogy Franco frankó egy évet zárt, ha élhetek a szópoénnal, hiszen a 127 hours mellett itt is megmutatta színészi kvalitásait. Ki gondolta volna róla a Freaks & Geeks sorozat meg a Pókember filmek után, hogy Oscar jelölésig is eljut majd egyszer... és szerintem nem várat magára sokáig az aranyszobrocska sem, ha megmarad ebben a komoly közegben.

A Howl három idősíkon játszódik: az elsőben annak lehetünk szemtanúi, ahogy Allen Ginsberg először felolvassa legújabb verseskötetét, a Howlt, vagyis az Üvöltést egy kaliforniai kávézóban a mélyen tisztelt publikum előtt. A másik síkon maga a költő mesél életéről, a Howlban található verseiről, hogy milyen élmények ihlették meg, míg a harmadik síkon a Howl tárgyalásának vagyunk tanúi, ahol arról vitatkoznak az emberek, hogy milyen művészi értéke van ennek az olykor igen vulgáris nyelvezettel bíró kötetnek.

A síkok természetesen folyamatosan váltják egymást, a versek felmondása közben a rendező animációk révén igyekszik még jobban megértetni a néző-hallgatóval a vers tartalmát, lényegét, és amondó vagyok, hogy ez egy nagyon frappáns húzás, amit igazán lehetne érvényesíteni itthon is a közoktatásban, főleg a 20. századi költők verseinek megértésekor. Hiszen a mozgóképek még hatásosabban működnek, mint a szavak, és még több gondolatot ébreszthetnek az emberben, ha már a 21. század generációja amúgy is inkább a vizualitás, mint az olvasás embere.

Az ötletes megoldások mellett azonban azt is ki kell emelnem, hogy mennyire természetszerűnek állít be mindent a film, és időközben mi is rájövünk, hogy valóban az minden. Eddig ha bármilyen filmben homoszexuális jelenetet láttam, kezdve a férfiak csókjától a durvább részekig, akkor elszörnyedtem - de ebben a filmben valamilyen varázsnak köszönhetően olyan érzésem támadt, mintha ez mindennapos és ELFOGADOTT látvány lenne, holott tudjuk jól, hogy a polgárjogi mozgalmakig a homoszexuálisok nagyon el voltak nyomva a nyugati társadalmakban. A Howl című kötetben viszont vannak olyan utalások, melyek egyértelműen a homoszexualitásra utalnak, akár nyíltan, akár burkoltan, és erről maga a költő is beszámol. Franco színészi játékának, a szavak erejének, és a mozgókép látványának köszönhetően tényleg kialakul egy teljesen "idilli" kép a világról, ami miatt én széles vigyorral az arcomon fejeztem be a filmet.

Az utolsó vers, amit felolvas Franco a filmben (egyben a kötet utolsó "lábjegyzete") a Holly, vagyis a Szent, amit én nyugodtan kötelezővé tennék az iskolákban, hiszen egy olyan magától értetődő dolgot emel ki, melyet manapság oly sokan elfelejtenek, és emiatt nem tudnak örülni az élet mindennapi dolgainak. Márpedig a Holly pont erre akar rámutatni, hogy vegyük észre, hogy minden szent, az élet, és vele együtt minden élőlény, minden érzelem, minden jellem, minden szexuális beállítottság, akár hetero, akár homoszexuális az egyén. A másság egy társadalmi konstrukció, és valójában nem a többiekhez kell mérnünk magunkat, hanem magunkhoz kell mérnünk a többieket: ekkor rájövünk, hogy nem az "én" a más, hanem a többiek mások az énhez képest, tehát a másság teljesen értelmét veszti. Többek között ez vezetett ahhoz, hogy a költő is elfogadja saját magát, és ennek a filmnek is ez az egyik fő mondanivalója: amíg mások rólunk alkotott véleményeit előrébb tekintjük a saját magunkról alkotott véleményünknél, nem várhatjuk el azt, hogy azok elfogadjanak minket.

Persze a világ sajnos nem ilyen optimista, mint ahogy az a Hollyban meg van fogalmazva, de mindenesetre ez a film ad egy kis életkedvet az embernek az ilyen borongós nyári napokon, mint a mai. Amikor úgy érezzük, hogy magunkra maradtunk, vagy bármilyen más rossz élményt követően gondoljunk a Hollyra, Allen Ginsbergre, aki átlátott a társadalmi konstrukciók hazugságain, és új megvilágításba állította az ént. Az "ént", ami szent, mint minden más.