Hobo With A Shotgun (2011)

Ha azt mondtam az Antikrisztust illetően, hogy Lars Von Triernek igen csak pesszimista a véleménye a világról, akkor ez Jason Eisener 2011-es alkotására fokozottan igaz. A trailert látva egy Machete szintű 80 perces agymenésre számítottam, és az exploitation hagyományokhoz hűen meg is kapjuk a véresebbnél véresebb jeleneteket, de a tálalás miatt mégsem tudunk felüdülten nevetni rajta, mint azt tettük Danny Trejo kalandjai során.



Az emberi kegyetlenség, gonoszság, korrupció már sok filmet megihletett, és ennek a filmnek is ez a fő témája. Főhősünk, Rutger Hauer, egy hajléktalan, aki egy új városba érkezik, ahol arra kéreget, hogy megvehesse saját fűnyíróját, amivel egy új életbe kezdhet 50-en (60-on?) felül. Az ő szemén keresztül tanúi leszünk annak, hogy mennyire elromlott ebben a városban minden, senki sem törődik a másikkal, és még a rendőrök is a rossz fiúk pártját fogják.

Igazából vegyes érzéseket kelt a film, hiszen a 10 liter fröcsögő vér látványa, amivel minden egyes shotgun által megölt ember halálakor szembetaláljuk magunkat, nevetésre késztet minket, viszont a háttér ismeretében és a dialógusoknak köszönhetően mégsem tudjuk elengedni magunkat. Megmondom őszintén, ez volt az első alkalom, az ilyen exploitation hagyományokat meglovagló filmek esetében, hogy minden valószínűtlen megoldásai (a shotgun sosem fogy ki töltényből, a főhősünknek korcsolyával szétvésik a hátát, de utána semmi baja) ellenére a téma miatt mégsem felüdítő, inkább elgondolkodtató és elkomorító film.

Először is rendkívül pesszimista. A film egyik legdrámaibb jelenete, igen, ez azzal is rendelkezik, amikor Hobo az újdonszült kisbabákhoz megy, és szembesíti őket azzal, hogy mi vár rájuk, ha ebben a városban felnőnek. A város, ami végül is akármelyik város lehet a Földön, legalábbis pár éven belül bármelyik szinonimájaként felfogható, ha így haladunk. Nem marad majd más választásuk, mint beállni a sorba, árulni a testüket, vagy teljesen rossz útra térni, amivel szemben már nem elég a rend, néha csak egy shotgunnal változtathatunk a sorsunkon, mások sorsán.

A másik dolog ami miatt nagyon radikálisnak mondható, hogy sok tabut és klisét dönt meg. Amikor a maffiavezér két fia egy iskolásgyerekekkel teli buszt felégetnek, nos az sem egy gyakori látvány a filmvásznon. Emellett pedig a protagonistáinkat sem kímélik, fűrészelik a nyakukat (vagyis megpróbálják), bedarálják a kezüket fűnyíróval, stb.

Szóval aki happy endre vágyik, az ne nézze meg ezt. Úgy végződik, ahogy a való világban a legtöbb eset: bár a gonosz meghal, tudjuk, hogy idővel úgyis új lép a helyébe, és hogy áldozataink lehet nem érték meg a fáradozást. Csak abban reménykedhetünk, hogy utódaink, barátaink jobb döntéseket hoznak majd, mint amiket mi hoztunk, és abban, hogy nem a könnyebb utat választják. Ennek a terhe, a rossz dolgokba való beletörődés és az ezek ellen való fellázadás konfliktusa végig vonul a filmen, ami így nem engedi meg, hogy úgy nézzük ezt, mint egy Machete jellegű alkotást, hanem úgy, mint aminek nézése közben magunkban is számot kell vetni tetteinkkel és a világról való elgondolásunkkal kapcsolatban.

Mint a barátom is mondta a film után: ezt még emészteni kell.