Jake Gyllenhaal és a komolyabb szerepek? Bájos baba arca miatt még mindig nem tartom összeegyeztethetőnek a kettőt (mondjuk Leonardo di Caprio is sokáig hasonló problémával küszködött, amit az utóbbi években sikerült leküzdenie), azonban ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy Duncan Jones Source Code-ja egy nagyon jól sikerült sci-fi lett, és minden előzetes várakozásomat felülmúlta.
Adva vagyon egy újonnan kifejlesztett program, a Source Code, melynek segítségével merényletek hátterére derülhet fény egy-egy elhalálozott ember utolsó 8 percének felhasználásával. Persze a dolog koránt sem olyan egyszerű, mint itt leírtam egy mondatban: elvileg nem lehet megváltoztatni a kimenetelt, vagyis a múlt történéseit, a merényletek (jelen esetünkben egy vonat felrobbanása) már bekövetkeztek. A másik csavaros dolog, hogy a Source Code-ban nem vehet részt akárki: mint kiderül a film egyharmadánál, a főhősünk ugyanannyira holt (inkább félholt), mint az az ember, akinek bőrébe belebújik a Source Code-ban.
A nagy dilemma, amivel foglalkozik a film, hogy mit csinál az ember, ha kiderül az életéről, hogy az egész mesterkélt, hogy az teljes egészében másoktól függ: hogy egy gombnyomással elindítják-e egyáltalán vagy miután belé untak, ugyanolyan laza mozdulattal meg is szakítsák a létezését. Mi van, ha kiderül, hogy tényleg van Isten? Vagy legalábbis olyan magát Istennek képzelő tudósok, szakemberek, akiknek ekkora beleszólása van egy-egy ember életébe. És ha ők valóban Istennek tekinthetők, akkor mi a megmondója, hogy a valódi Isten sem különbözik tőlük?! Persze ezekre nem gondoltam a film megnézése közben, csak utánagondolás során jöttek ezek a gondolatok, de ez is mutatja az alkotás mélységét, hiszen amellett hogy nincs egy perc üresjárat sem, és teljesen leköti az ember figyelmét, mégis elég komoly filozófiai és emberi problémákat pedzeget a háttérben.
Ami még fura, hogy ezúttal nem is reménykedtem happy endben, aztán valamilyen formában mégis megkaptuk azt, mely egyben isteni kinyilatkoztatás is lett. Kiderül, hogy ez a rendszer nemcsak egy szimuláció, hanem egy komplett párhuzamos valóságot létrehozó szerkezet. Egy párhuzamos valóság, ahol néhány másképpen meghozott döntés teljesen új szituációkat eredményez. Főhősünk megmenti a vonat utasait, és egyúttal önmagát és szerelmét a robbanástól, kinyilvánítja érzelmeit a lánynak, aki a szívébe lopta magát a tucatnyi vele leélt 8 percek után, és megtanulja értékelni az élet minden egyes apró mozdulatát. Kicsit feelgood film lesz a végére, mint pl. a Howl, de mégse szabadulunk a gondolattól, hogy akkor most ez biztos valóság? Jobban mondva, lehet, hogy a mi valóságunk sem több ennél, hogy a mi Istenünk is bármikor lekapcsolhat majd minket, ha már belénk unt vagy az elrendeltetésünknek eleget tettünk.
Egyértelműen felismerhetők azok a filmek, melyekből táplálkozik a Source Code, de ez mégsem zavar, mert érdekes, új formában meséli el nekünk a cselekményt. A film végére még Gyllenhaal kék szem és borosta kombinációjával is megbarátkoztam, de viccet félretéve, jól hozza a szerepét, és amikor az édesapjával beszél, az egy nagyon megható jelenet. A színész mellett a többi kollégájára sem lehet panasz, Michelle Monaghan még mindig gyönyörű. Érdekes, hogy ő is mennyire felkapott lett a Kiss Kiss Bang Bang után, mondjuk nem csoda. Duncan Jones első filmjét, a Moont meg igyekszem minél előbb pótolni, mert kimondottan tetszett a Source Code, első alkotását meg mindenki agyba-főbe dicséri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése